focistenek

A XX. század nagyon felemásra sikerült a magyar labdarúgásban. Az első évtizedek a sportág népszerüsödését jelentették, ekkor már jelentősnek mondható nemzetközi sikerekkel. A válogatott első, Csehország elleni 2:1-es győzelme már élénk feltűnést keltett nemzetközi berkekben. Ennek időpontja 1903. április 4. volt, ettől kezdve azután véglegesen bekapcsolódott a magyar futball a nemzetközi vérkeringésbe. A számos, nem különösebb tétért játszott mérkőzések után szenzációként került a külföldi lapok tudósításaiba az, hogy a magyar együttes bejutott az 1938-as világbajnokság döntőjébe, s érmet vihetett haza. Olaszország ekkor előttük járt. Mindezt persze a nemzetközi szintre felfutott játékosok érték el, hasonló képességű szakvezetők irányításával. Minden szakasznak megvoltak a kiugró egyéniségei, névsoruk élére Orth György kívánkozik, az ő neve fémjelezte az első harminc évet. Nagyszerű volt a magyar utánpótlás, volt, akinek kimondhatatlannak tűnő nevét is viharos gyorsasággal helyesen skandálta a nemzetközi labdarúgóvilág. Ha már bizonyos szakasszal kezdtük az eszmefuttatást, akkor a második régió vezéralakjának dr. Sárosi György tekinthető. Elődje az MTK, ő maga a Ferencváros játékosa volt. Egyébként ez a két klub lopta be magát igazán a magyar szurkolók szívébe. Az első ötven esztendőben. Aztán jöttek Puskásék és Sebes Gusztáv. Kialakult a magyar "aranycsapat", amely több, mint három évig nem talált legyőzőre. Sajnos, csak az 1954-es svájci világbajnoki döntőben, amikor is az NSZK-tól szenvedett 3:2 arányú vereséget és ezzel 1938-hoz hasonlóan ismét csak ezüstérmes lehetett. Ez az eredmény egyébként örökre fájó és begyógyíthatatlan sebét jelentette a magyar futballnak, mindmáig... A balsors továbbra is üldözte a magyar sportot, benne a labdarógást. 1956 után a legendás együttes - Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor - felbomlott, a nyomukban járó utánpótlás legjobbjai is szerteszét szaladtak a nagyvilágban. A legjellemzőbb megállapítás ezek után nem lehetett más, mint az, hogy teljesen kilátástalan, gyógyíthatatlan űr maradt utánuk. Felvetődött a kérdés: elkövetkezhet-e még majd egy felemelkedés? Nosztalgiázó évek után egy-egy szivárvány színesítette a magyar égboltot. A hihetetlenül gazdag "termőtalajból" gombamódra nőttek fel a szakemberek által máris sokra tartott ifjú tehetségek. A Ferencváros Üllői úti pályáján például egy nyúlánk "gyerkőc" feltűnően jó labdakezelésével, játékintelligenciájával, kivételes cselezési képességével és nagy gólerejével emelkedett ki társai közül. Indokoltnak tűnt tehát az a várakozás, amellyel a szakemberek és a szurkolók Albert Flórián, vagy pedig ezután már csak "Flóriként" ismert és emlegetett fiú további pályafutását várták. Albert Flórián a déli határon fekvő Hercegszántón született 1931. szeptember 15-én, hatodik gyerekként a népes családban. Korán elhunyt édesanyja sokác volt és vele hatéves koráig főleg szerbül beszélt, elérve majd az anyanyelvi szintet. A nehéz anyagi körülmények között hasonló korú társaival a futballozásban találták meg életük értelmét, örömét. Élete nemsokára Budapesten folytatódott, futballtudása pedig a Ferencvárosnál csiszolódott. Jószemű játékos-felfedezők irányították az Üllői úti zöld-fehérekhez, miközben persze az iskolában is helyt kellett állnia. Érdekességként, a Hernádi utcai iskolában az a dr. Lakat Károly volt egyik tanára, aki sikeres játékos volt és edzői pályafutása során csapatával két olimpiai arany- (1964, 1968) és egy bronzéremmel (1960) gazdagította a magyar sport amúgy is dicső "leltárát". S a sors úgy hozta, hogy a Ferencvárosnál is edzője lett. Már a Madách Gimnáziumba járt, amikor sportteljesítményével egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. 1958-ról már az élvonalban játszott, s pontosan tizenhatodik születésnapján a bulgáriai Várnában már a válogatott mezét is magára húzta, igaz, ekkor még csak az ifjúsági csapatban. Játékostársai közül többen is eljutottak a legmagasabb szintig. Így többek között klubtársa, Rákosi Gyula és a mindenki által jósolt, de soha igazán be nem teljesedett nagyra hivatottnak tartott újpesti Kuharszky Béla. Flóri 1958. november 2-i, a Diósgyőr elleni első NB I-es mérkőzése után természetszerűleg állandósította helyét az első csapatban, ugyanúgy az ifjúsági válogatottban, amelynek 17 alkalommal volt a tagja. A fiatalok évenkénti nagy seregszemléjén, az UEFA-tornákon is kiemelkedő teljesítményeket nyújtott és a szakírók legalább úgy értékelték játéktudását, mint a "hasonló cipőkben járó", Beckenbauerét, Mazzoláét, vagy a későbbi francia, belga, holland, spanyol "trónkövetlőkét". Amikor Baróti Lajos az 1959. június 28-i, Népstadion-beli Svédország elleni találkozóra összeállította csapatát, már figyelembe vette a luxemburgi tornán bronzérmet szerzett ificsapatból Albert Flóriánt is, aki ekkor nem volt még 18 éves. Debütálása remekül sikerült, s további 75 alkalommal tartotta meg helyét az együttesben, sőt, ha nem történik súlyos sérülése, talán ő lehetett volna az, aki beéri Bozsik Józsefet a 100-szoros válogatottsággal. Kezdeti parádés alakításai közé tartozott az NSZK elleni 4:3-as mérkőzésen lőtt gólja, amelyről egy külföldi újságíró ezt állapította meg: "játékát figyelve úgy tűnt az embernek, mint amikor egy valahol nála lapuló zseblámpa az egyikről a másik pillanatra kigyullad. Látszólag unalmasan sétálgatott a pálya közepén, amikor aztán egy hozzákerült labdával a német kapu felé iramodott, s nem akárkiket hagyott maga mögött. Erhard, Benthaus, Juskowiak, Szymaniak, csak mint elsuhanó árnyat láthatták, lavinaszerűen közelítette meg Tilkowsky kapuját, s amikor már mindenkit a 16-oson kívül "felejtett", nem kegyelmezett a német kapuvédőnek." Hetekig szerepelt ez az akciója a nemzetközi sajtóban olyan képekkel illusztrálva, amelyeken a német védelem tagjai a zöld gyepen csücsülve szájtátva bámulták a magyar "Villámot". Miközben sorra tehette vitrinjébe a különböző bajnoki és kupaérmeket a magyar sportban, de a közéletben is elnyerte a "Császár" titulust. Sok klub- és válogatottbeli legendás góljára emlékezhetnek a magyar futballbarátok. Így például a chilei VB-n az Anglia elleni (2:1) találatára, amikor is körülbelül olyan ámulatba kergette az angol védőket, mint három évvel korábban a németeket: Albert szokásától eltérően a balszélen indított támadást, a keresztezni akaró angol középhátvéd mellett elvitte a labdát a kapu irányába. Sringett kétségbeesetten hagyta ott a gólvonalat, hátha ő tud valamit segíteni. Albert nem sokat teketóriázott, őt is kicselezte, közben azonban elég rossz szögbe került, hiszen egy védő a jobb kapufa mellé állva elzárta előle a gólszerzés lehetőségét. Wilson - ő volt az, aki a kapufát "támogatta" - azt hitte, a magyar középcsatár érkező társa, Sándor elé adja majd a labdát, ezért egy pillanatig elmozdult a helyéről. Ennyi kellett csak Albertnek, elegáns mozdulattal a jobb kapufa és az angol fiú mellett a hálóba pofozta a labdát. Flóri éremgyűjteményét szaporította a római olimpián szerzett bronzéremmel, miközben népszerűsége Európán is túljutott. Még akkor is, ha időnként hullámzott a teljesítménye, ami legtöbbször pillanatnyi hangulatától függött. Amikor közeledett az 1967-es év vége az európai futballéletben, mint előzőleg is mindig, nagy volt az érdeklődés, hogy ki nyeri el a France Football 1956-tól kiírt pályázatának első díját, az Aranylabdát. A magyar sportújságírók közül egyedül Lukács Lászlónak, a Népszabadság felejthetetlen szerkesztőjének volt némi "fülese" arról, hogy Albert Flórián is az esetleges jelöltek között van... Aztán elkövetkezett a nagy nap, 24 ország labdarúgó szakértői egyöntetűen Albert Flóriánra, a Ferencváros és a magyar labdarúgó válogatott középcsatárára szavaztak. Ő lett Európa No 1- első kitüntetett futballistája. Magyar labdarúgó először érte el ezt a nagy megtiszteltetést, különösen azzal, hogy olyanokat hagyott maga mögött, mint az angol Bobby Charlton, a skót Johnstone, a német Beckenbauer, a portugál Eusebio, mégpedig úgy, hogy a második helyezettet 28 ponttal verte. Az sem közömbös, kiknek a nyomába lépett. Íme: Matthews (angol), Di Stefano (spanyol), Kopa (francia) - többek között. Néhány indoklás az európai szaksajtóból: "Kivételes képességű labdarúgó"… "A futball nagyjaihoz méltó játékos."… "Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség"… "Cselezési készsége egészen kiváló, pompásan irányít, mesteri módon készíti elő a helyzeteket társai számára, a befejezéseknél is rendszerint a helyén van. Az ellenfél kapujára fejjel, lábbal egyaránt veszélyes." Albert pályafutása töretlenül ívelt felfelé, némi ürömöt az okozott életében, hogy az Aranylabda átadása nem olyan ünnepélyes keretek között történt, mint ahogyan az hagyományos volt. Válogatott mékőzés előtt, vagy annak szünetében vált ez szokásossá, a nézők ujjongása közepette, a France Football díjának átadása eminens személyek részvételével. Itt ez nem így történt. A ligeti Gundel étteremben, majdnem hogy szűk családi körben került az Arany Labda Albert Flórián birtokába. Máig nem vált ismertté, hogy miért történt mindez, általában adminisztrációs hiba volt a magyarázat. Már akiknek ez elegendőnek bizonyult. A nagy napok, a nagy mérkőzések továbbra sem maradtak el sem Flóri számára a Ferencvárosban, sem a válogatottban, hiszen a zöld-fehér együttes által elnyert VVK. Kupa mása is vitrinjébe került. "Mennybemenetelében" természetesen közrejátszott az angliai VB-n Brazília elleni teljesítménye. A magyar válogatott nyitánya a szigetországban rosszul kezdődött 3:1 arányban vereséget szenvedett Portugáliától. Mindez nem törte le együttesünket, a világbajnoki címet védő Brazília ellen akarták kijavítani a kezdeti kudarcot. A 3:1 maradt, de most már a magyar együttes javára - a VB nagy szenzációjaként. Általános nemzetközi megítélés szerint a liverpooli "álomdélután" hőse Albert Flórián volt, aki élete legjobb játékával vezette győzelemre a csapatot. Legnagyobb alakítását a második gól előtti akciója jelentette. A második félidő közepén a középkörben hozzákerült labdát három védő kicselezése után a jobbszélső Bene elé "varázsolta", aki az alapvonalig futtatta őrzőit, majd mértanilag is pontos beadását Farkas tanítani való módon, futtában és kapásból vágta Gilmar hálójába. Érthetően a futballt igazán szerető és játszó brazilok is szomorúan ugyan, de csodálattal emlékeztek meg erről a jelenetről, amelynek fotója és leírása a világ minden médiájában vezető helyet foglalt el. A fotó alatt ez a cím díszelgett: "A VB legszebb gólja". Az angliai esemény után nemsokára meghívás érkezett Brazíliából Albert Flórián számára. A már Aranylabdás és "VB-hős" magyar futballistát Rio de Janeiróba invitálták. "Tanulmányútjáról" a Labdarúgás című folyóiratban számolt be "Flamengo-játékos voltam" címmel. Így kezdte: "Tisztában voltam az első perctől kezdve, hogy vendéglátóim rajtam keresztül a magyar futball szervezettségére, edzésmódszerére és egyéb titkaira kíváncsiak és éppen ezért felkészültem arra, hogy a legkényesebb kérdésekre is megfelelő és kielégítő választ adja, de arra is, hogy a pályán, az edzéseken, a mérkőzésekben se okozzak csalódást." További néhány részlet az emlékezésből: "Az edzéseken mindent elvégeztem, amit a brazil játékosok és amit elsőként megjegyezhettem, a pontosság és a fegyelem kötelezőnek számított. Mérkőzésre is "bedobtak" a Flamengo 9-es mezében, középcsatárt játszottam az egyik legnevesebb klub, a Vasco de Gama ellen. Díszes kupát szántak a mérkőzés győztesének, hogy ezzel is ünnepélyesebbé tegyék a találkozót. Örök élményem maradt a 90 perc, főként atekintetben, hogy álltam a megméretést, nekem is részem volt a 2:0-as győzelemben, a közönség örömszerzésében és szórakoztatásában. Azzal is, hogy néhány cselsorozatom remekül sikerült, s bár gólt nem rúgtam, két úgynevezett gólpasszt adtam, amelyeket barnabőrű társaim értékesítettek." "Azt már csak a repülőtéren tudtam meg, hazautazásom előtt, hogy a 2:0 nem volt elég a kupa elnyeréséhez, a közönség követelte, legyen visszavágó a két riói csapa között. Ennyire fontosnak számít egy ilyen esemény Brazíliában, a közönség 100%-os kiszolgálása." A hatvanas évek második fele bővelkedett örömteli és szomorú eseményekben Albert Flórián életében. Az Aranylabda elnyerése valószínűleg közrejátszott abban, hogy meghívták a Világválogatottba. Az 1968. november 7-én, Rio de Janeiróban lezajlott Brazília-Világválogatott találkozó a hazaiak 2:1-es győzelmével végződött. A vendégcsapatban még két magyar helyet kapott, az ugyancsak ferencvárosi Szűcs Lajos és Novák Dezső. Társaik voltak: Jasin, Seszternyov, Schultz, Marzolini, Beckenbauer, Overath, Amancio, Dzsajics. Flóri ezen kívül Európa-válogatott is volt az Amerika-Európa összecsapáson, 1972-ben. Nagyágyúnak számított még a kontinensről: Maier, Bobby Moore, Seeler, B. Charlton, Law, G. Müller és Skoblar. 1969. június 15-e volt az a nap, amikor a Dánia-Magyarország (3:2) VB-selejtezővel Koppenhágában tulajdonképpen törést szenvedett Flóri pályafutása. Ennek az volt az előzménye, hogy nem sokkal előtte Dublinban az ír-magyar ugyancsak VB-selejtezőn, igencsak haloványan játszott, ezért a szaklap alapos bírálatban részesítette. Nos, Flóri a dánok ellen csakazértis megmutatta, hogy ő még mire képes. Hogy ez mindenképpen dac volt, az arra utal, hogy egy jobboldali magyar támadás után hevesen összecsapott a hazaiak hatalmas termetű kapusával. Engedahllal. Súlyos lábtörést szenvedett. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy ez a válogatott mérkőzés egyben a befejezése lesz csodálatos futballkarrierjének. A gondos orvosi ápolás még lehetővé tette ugyan időnkénti pályáralépését, de már csak árnyéka lehetett önmagának. Hogy milyen mérleggel? 75-szörös válogatottsággal, 31 a válogatottban lőtt góllal, 351 klubmérkőzéssel s ezeken elért 256 góllal. A nemzetközi mérkőzéseken is a legeredményesebbnek bizonyult a Fradi játékosai közül 128 találattal. Háromszoros gólkirálysága is nagyszerű képességeit bizonyította, no meg az ismételten az "Év játékosá"-vá történt választása. A futballpályáktól való végső búcsújára 1974. március 17-én került sor, a Zalaegerszegi TE elleni mérkőzésen, amelyen utolsó gólját is belőtte. Már életének és pályafutásának delén élénken foglalkoztatta, hogy mi lesz majd a végső adieu után. Kacérkodott az edzői pályával, elvégezte az ehhez szükséges tanfolyamokat, tanulóéveket a TF-en, majd igazi megméretésére ebben a szakmában Libiában került sor. Bengháziban dolgozott vezetőedzőként. Nem volt ez leányálom, hiszen az arab életkörülményekkel, életfelfogással csak nehezen tudott megbirkózni. Ennek ellenére elégedettek voltak munkájával, de másodszorra és soha többé nem tért vissza első edzősége színhelyére, hiába árasztották el újabb és újabb ajánlatokkal. Itthon a Ferencváros vezetőségében végezte és végzi ma is a mindennapos szakmai és irányító munkát. Albert Flórián sokáig kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd újságíróként tevékenykedik továbbra is a sportéletben. 1959-1967 között a Magyar Távirati Iroda Sportosztályán gyakornokoskodott, igyekezett elsajátítani az újságírás alapelemeit. Hogy miért is gondolt erre a "szakmára"? Így indokolta: "Többek között amiatt is, hogy végre valahára rendezni tudjam gondolataimat és ha ezek megvannak, illő módon ki tudjam fejezni és majd a legrázósabb pillanatokban, amikor garmadával teszik elém a mikrofonokat, bátran merjek vállalkozni élménybeszámolókra, interjúkra" Itt egy pillanatra mindenképpen meg kell állni (a szerk.) Albert Flóriánt kétségtelenül tehetséges ifjoncnak bizonyult az irógép mögött is. Jó meglátás, gazdag szakmai észrevételek élénkítették írásait. Nem jött zavarba, ha német vagy szláv nyelven folyt a társalgás, amelyhez azután hozzávette az angol nyelv alapismereteit is. Nagy kár, hogy az edzőség abbahagyása után a vendéglátóiparban látta további jövőjét, nemhogy megfogadta volna az őt igen kedvelő és életét élénken figyelő jóakarók tanácsát, miszerint próbálkozzon a rádióriporterséggel, hiszen számára ennek űzéséhez már mindössze annyira lett volna szüksége, hogy beszéde folyamatosabb legyen, csak a pályákon, versenyhelyszíneken folyó küzdelmekkel, eseményekkel foglalkozzon, soha ne kerüljön izgalmi állapotba, messze űzze el magától a lámpalázat. Kicsit a mába tekintve, gyakran felvetődik a kérdés, hogy válságban van-e a labdarúgás. Sokan úgy vélik, világszerte csökken a nézőszám, mivel a tévéközvetítések kerültek előtérbe. Vajon mi erről Albert Flórián véleménye? "Amíg élet lesz a Földön, addig futball is lesz. Pelével értek egyet, aki úgy nyilatkozott, hogy már száz év van a futballsport mögött, miért ne nőne ez akár kétszázra, vagy még többre is." S hogy mi kell ehhez? Mindenképpen látványos, szórakoztató játék, tele ragyogó kombinációkkal, sziporkázó ötletekkel, gólokkal. Mert a nézők azért járnak ki a mérkőzésekre elsősorban, hogy gólokat lássanak, mégpedig minél szebbeket. Kicsit a magyar futballra fordítva a szót, mint ahogyan a magyar szurkolók sok ilyet láttak az említett században, Cseh Matyitól, Zsengellértől, Szuszától, Puskástól, Bozsiktól, Kocsistól... Ehhez mindössze annyit: "No és Albert Flóriántól!"