focistenek

Kocsis Sándor 1929. szeptember 21-én született Budapesten. Gömbérzéke már kora gyermekkorában megmutatkozott. Gyermekként a szülői házhoz közeli grundokon töltötte szabadidejét, akár órákon keresztül püfölve a rongylabdát. A szülei sokszor alig tudták hazarángatni a pályáról, és volt olyan eset, hogy az iskola helyett is a grundra ment focizni az osztálytársakkal. Természetesen, az apai szigor ilyenkor előjött, de a szülők is láthatták: gyermeküknek hatalmas tehetsége van a focihoz. Nem csoda hát, hogy már korán a Kőbányai TC korosztályos csapataiban találjuk, ahonnan egyenes út vezetett a korszak egyik legnagyobb csapatához, a Ferencvároshoz. 1946-ban, 17 évesen került az FTC-hez, amelynek hamarosan meghatározó csatára, jobbösszekötője lesz. A Fradinak 4 éven keresztül volt a labdarúgója, és összesen 89 bajnoki mérkőzésen lépett pályára a zöld-fehér mezben, amiken 70 gólt ért el. A Fradival bajnoki címet ünnepelhetett az 1948-49-es szezonban. A kommunista hatalomátvételt követően a Ferencváros helyzete erősen megváltozott, meglehetősen nehézkessé vált. A Klub nevét ÉDOSZ-ra változtatták, de Kocsis még maradhatott kedvenc csapatánál. A rezsimnek azonban a katonacsapat, a Budapesti Honvéd volt a „kedvence”, így senki sem lepődött meg, amikor 1950-ben átigazolt oda. Persze, ezt nem önszántából tette, több társával, többek között Grosiccsal együtt, hanem „felső utasításra”. Ez egy ilyen korszak volt. Olyan korszak, amikor Homonnai Katalinból Szőke Kató lett – hogy a nagyszerű úszónő egyáltalán versenyezhessen, és majd 1952-ben kétszeres olimpiai bajnok lehessen – de ez egy másik történet. Mi most térjünk vissza "filmünk" főhőséhez, Kocsis Sándorhoz. 1950 nyarán tehát kis ráhatással a Honvédhoz „irányították” a kor legnagyobb jobbösszekötőjét. A Honvédban 1950-56 között szerepelt, és a lejátszott 160 mérkőzésén 177 gólt ért el, ebből a bajnoki mutató: 145/153 (wikipédia.org). Három alkalommal nyert magyar bajnoki címet (1952, 1954, 1955), és egy alkalommal Közép-európai Kupát (1953). A Honvéd a kor kimagasló csapata volt, tele az „Aranycsapat” meghatározó személyiségeivel. Így nem csoda, hogy mind Magyarországon, mind a nemzetközi viszonylatban meghatározó klubbá vált. A MAGYAR NEMZETI TIZENEGY TAGJA A diktatúra nemzetközi elfogadtatását szolgálta a sport kiemelkedő támogatása, és fontos tényezővé emelése. A korszak a magyar sport aranykorszaka volt. Gondoljunk csak az 1948-as és 1952-es nyári olimpiák eredménysorára. A Helsinkiben megrendezett olimpia máig felülmúlhatatlan sikerekkel ajándékozta meg kis Hazánkat, és annak szenvedő népét. A 16 aranyérem egyikét a Sebes Gusztáv vezényelte labdarúgó-válogatott szállította, méghozzá vereség nélkül (Magyarország-Románia 2-1 [Kocsis egy alkalommal volt eredményes]; Magyarország-Olaszország 3-0 [1]; Magyarország-Törökország 7-1 [2]; Magyarország-Svédország 6-0 [2]; Magyarország-Jugoszlávia 2-0). Kocsis az 5 mérkőzésen 6 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját, amivel a házi góllövőlistán a második helyen végzett Puskás mögött. Az olimpián a csapat sikeréhez Kocsis zseniális játékkal járult hozzá. Minden meccsen sziporkázóan játszott, Budai beadásaira óramű pontossággal érkezett. A csapat egyik legjobbjaként, egyenletes teljesítménnyel, elévülhetetlen érdemeket szerzett az aranyérem kivívásában. Az olimpiát követően az „Aranycsapat” folytatta nagyszerű menetelését, sikert-sikerre halmozva. A VB-döntőig veretlen maradt csapatban Kocsis végig kiemelkedőt játszott. Pályára lépett 1953. november 25-én a Wembley-ben is, a 6-3-as győzelmet hozó angol-magyaron is, majd annak a visszavágóján is. Az 1954. május 23-án lejátszott 7-1-en két alkalommal köszönt be Merrick kapujába. A világbajnokságon lejátszott öt mérkőzésen 11 (!) gólt szerzett. Dél-Korea ellen 3-szor, a 8-3-ra megnyert Magyarország-NSZK meccsen 4 alkalommal, a 4-2-es magyar-brazilon kétszer, az Uruguay elleni elődöntőn ugyancsak 2-szer volt eredményes. A berni döntőn sajnos, nem talált a kapuba. Ám 11 góljával így is a világbajnokság gólkirálya lett, és bekerült a VB álomcsapatába is. Az Aranycsapat legjobb képességű játékosainak egyike volt. Tökéletes technika, magas fokú játékintelligencia, kitűnő áttekintés jellemezte. Társait – főleg szélsőjét – pompás átadásokkal hozta játékba. Váratlan húzásokkal bontotta meg az ellenfél védelmi sorait. Eredményességben, a helyzetek kihasználásában kimagasló teljesítményt nyújtott. Mindkét lábbal és fejjel állandó veszélyt jelentett a kapura. Fejjátékával az egész hazai mezőnyből kiemelkedett. Páratlan ruganyosságának és ütemérzékének köszönhette, hogy rendszerint a felugró kapus kinyújtott karjánál is magasabbra lendült, ahonnan nagy biztonsággal és pontossággal irányította fejeseit. Káprázatos fejjátékáért kapta Spanyolországban az „Aranyfejű” (Cabezas de Oro) becenevet, amely felváltotta a hazai „Kockát”. Fénykorában a világ legkiválóbb jobbösszekötőjének tartották. 1956-ban, több társával együtt, külföldre távozott. A magyar nemzeti tizenegyben 1948 és 1956 között 68 alkalommal lépett pályára, és 75 gólt ért el (1,1 gól/mérkőzés). Ezzel minden idők legeredményesebb magyar labdarúgója, ha a gólátlagot tekintjük. AZ FC BARCELONA ALKALMAZÁSÁBAN Az 1956-os forradalom leverése idején külföldön tartózkodott, és onnan nem tért haza. Az emigráció idején 1957-ben a Young Fellows Zürich csapatának a tagja lett, majd 1958-ban az FC Barcelona szerződtette a világ akkori legjobb jobbösszekötőjét. Így csapattársa lesz Kubala Lászlónak és Czibor Zoltánnak. A három magyar vezényletével pedig újból hódító útjára indul a kék-gránátvörös alakulat. A csapat edzője 1958-ban az argentin származású Helenio Herrera lesz, akinek vezényletével sikert-sikerre halmoz a katalán gárda. Kocsis pedig nem hazudtolja meg magát, és nem okoz csalódást. Ott folytatja, ahol a Honvédban és a magyar válogatottban abbahagyta. 1958 és 1966 között állt a katalán csapat szolgálatában. A Barça színeiben 235 mérkőzésen 151 gólt ért el (fcbarcelona.com), ebből bajnoki mérlege: 75 meccs / 41 gól (wikipedia.org). Ebből legeredményesebb idénye az 1960/61-es volt, amikor a bajnokságban 20/17-es mutatóval zárt. A Barcelonával kétszer nyert bajnokságot (1959, 1960), kétszer Spanyol Kupát (1959, 1963), két alkalommal Vásárvárosok Kupáját (1960, 1966). A nagyszerű futballista Barcelonában másodvirágzását élve, egyik ámulatból a másikba ejtette a Les Corts közönségét. Bár itt korántsem volt olyan eredményes, mint a magyar válogatottban, a nézők mégis szerették. Nézzük, hogy vélekedik Kubala Barcelonába igazolásáról: „Volt- köztünk rivalizálás? Én erre a ’ki a jobb’ vitára nem nagyon emlékszem. Volt ilyen, de ez inkább őt érdekelte, engem nem. Annak idején mindent megtettem érte, hogy idejöjjön. Eszembe se jutott közben, hogy ezzel az én helyzetem nehezebb lesz, hogy egyszer majd vitatkozunk azon, ki volt a jobb. Kockának ez a kérdés sokkal fontosabb volt…Ő a pályán élt, ott élt igazán. A Ferencvárosban is azért szerették, mert annyira élvezte a játékot. Lehet, hogy ő riválisnak érzett, én nem éreztem annak sohasem. Ha úgy adódott, játszottam szélsőt, középcsatárt, nekem nem volt gond, hogy itt a Barcelonában övé lett a nyolcas mez. Én megtaláltam a módját, hogy én is játszhassak.” /Bocsák: Kocsis és Czibor, 1983, p. 153./ A két nagyszerű futballista, kiegészülve a ’Rongylábúval”, Luis Suárezzel, Evaristóval félelmetes csatársort alkotott. Ipari mennyiségben termelték a gólokat, a támadások rendszerint ordító gólhelyzettel, vagy éppen góllal zárulva. Az 1958/59-es bajnoki idény 30 mérkőzésén a Barça 96 gólt ért el, ami 3,2 gólt jelentett meccsenként. Ebben az idényben még csak 4 meccsen lépett pályára ’Kocka’, és négy gólt ért el. Az 1959/60-as idényben 86 góllal zárt a Barcelona, Kocsis 9/3-as mutatóval zárt. Az 1960/61-es idényt 10/4-es, a ’61-’62-t 20/17-es, az 1962/63-as idényt 9/2-es mutatóval zárta. 1963/64-es idényben 19/12, az 1964/65-ös idényben pedig 4/1 volt az átlaga. Utolsó idényében már nem lépett pályára Kocsis. (wiki.org) De, térjünk vissza Kubalához, miként vélekedik róla a legenda: „Nem érdekelte más, csak a játék. A mérkőzések után, baráti összejöveteleken is az volt a téma, hogy ki hogyan játszott, hogy ki hogyan adta…Amikor befejezte a futballt, az Neki nagyobb törést jelentett az életében, mint bármelyikünknek. Egy művész, akitől elveszik az alkotás örömét…Akkor talán nemcsak a labdától búcsúzott el!” /Bocsák, p. 153./ Kubalának tökéletesen igaza van. Kocsis a futball művésze volt, aki mindig alkotni akart, szórakoztatni, elbűvölni. Számára a labda nem cél, hanem eszköz volt – mint festőnek az ecset, vagy drámaírónak a penna. A Les Corts közönsége pedig díjazta az előadásokat, meccsről-meccsre megtöltötte a széksorokat. A támadó „ötösfogat” varázslatára mindenki kíváncsi volt, mindenki látni akarta. Az 1958-61 közötti időszakban a spanyol liga legjobb csapata a Barcelona volt. Azt a csapatot máig egy lapon említik Cruyff „Drem Team”-jével. Az a csapat mindent megnyert, és ehhez szép, attraktív játék párosult. Rendszeresen nagy gólkülönbségű győzelmeket arattak. És Kocsis ezekben elévülhetetlen érdemeket szerzett. Egyik legemlékezetesebb pillanata pályafutásának az 1959-es Spanyol Kupa végjátéka. Kocsis 4 gólt rúgott a Betis Sevilla elleni negyeddöntő első meccsén, és a visszavágón is betalált egyszer. Az elődöntő, ha lehetséges, még szebbre sikeredett. A Realnak Madridban egy duplával „kedveskedett”, majd a kupadöntőben a Granada elleni fináléban is duplázott (4-1-re nyert a katalán óriás). Az 1963. évi Spanyol Kupa döntője sem múlt el Kocsis gól nélkül: egyet vállalt a Zaragoza 3-1-es legyőzéséből. A nemzetközi színtéren sem kerülik el a sikerek. A győzelmekből mindig kiveszi a részét, ha éppen nem bajlódik sérüléssel. Barcelonai pályafutásának egy másik emlékezetes pillanata 1960 tavaszán érkezik el. A helyszín a Wolwerhampton Wanderers stadionja, a kupameccs visszavágója. Otthon 4 gólos előnyt szerzett a csapat, de ennek ellenére sem mehetnek biztosra. Kocsis sérülten vállalja a játékot, hogy a meccs végén még rosszabb állapotban jöjjön le a pályáról – a mérkőzés nagyobbik részét törött vállal játssza végig! És világ, láss csodát! ’Kocka’ mesternégyessel veszi ki a részét az 5-2-es győzelemből. Nézzük a beszámolót: „A 29. percben Martinez (mintha Budai II lenne) húz el a jobbszélen, azután felnéz és egy kicsit vár, Kocsis még nem érkezett meg…A vállát tapogató, lábát húzó Kocsist egyébként is szorosan őrzik, de nem tudják megakadályozni, hogy a beívelést kapásból, védhetetlenül ne vágja a hálóba. A 43. percben szinte megismétlődik az eset. Ismét Martinez húz el, ismét bead, és Kocsis két hátvéd közül villan elő, lő kapásból – ugyanoda, a bal sarokba. A szünetben az öltözőben elájul. Nem is érti, nem is hallja, amikor az orvos Herrerának odasúgja: valószínűleg eltörött a válla. Csak azt érti, nem akarják visszaengedni a pályára. Hogy megint el akarják venni tőle élete legkedvesebb játékát, a labdát…Injekciót kap, és kijön a második félidőre. Ötvenötezer néző mit sem tud arról, hogy milyen előzmények után emelkedik a feje a 61. percben Coll beadására a magasba. Oda, ahol már koronázatlan úr…Bent van a harmadik. A negyedik gólja előtt három védőt finom testcsellel háromfelé küld, és a tizenhatosról lő a hálóba. Kocsisné négy angol újságot őriz, a másnapi lapokat, amelyeknek címe ugyanaz, legfeljebb Kocsis nevének nagysága változó: ’Kocsi K. O.!’; ’Kocsis kiütötte Angliát!”; „A magyar Kocsis megint megszégyenítette Angliát!”. ’Az a csodálatos fiú talán soha többé nem lesz teljes értékű játékos, de még így sincs párja, s így őrizzük meg: szomorúsággal az arcában és gólokkal a lábában!” – írják a lapok” /Bocsák, p. 129./ Azt hiszem az idézetek egy valamit hűen tükröznek. Kocsis élvezettel játszott, az élete volt a futball. A labdával aludt el, azzal is kelt – talán még azzal is álmodott. Mindene volt a labda. A pályán érezte otthon magát. Az volt életének a színtere, ahol kiteljesedhetett, ahol alkothatott, ahol önmaga lehetett. Olyan volt számára a futball, mint kiszáradt embernek a víz, mint a vízen sikló vitorlásnak a szél. Mikor el kellett búcsúznia a színpadtól, attól kezdve nem találta a helyét, nem találta az Élet értelmét. Feleslegesnek, elhagyatottnak érezte magát. Úgy járt, mint az a gyermek, akitől elvették a játékát. Miért, miért? Istenem, miért??? A Herrera-korszak csúcsát mindenféleképpen az 1961-es BEK – döntő jelenti. Az elődöntőben kiütik az ősi rivális Real Madridot, hogy a döntőben megmérkőzhessenek a Benficá-val. A helyszín a berni Wankdorf-stadion, a bíró a svájci Dienst…Genius loci – a hely szelleme. Mit mond erről az özvegy: „Az embernek, legyen bármilyen hosszú és szép a pályafutása – így mondta Sanyikám – csak egy vagy két kilencven percbe sűrűsödnek a nagy lehetőségei. Neki mindkét nagy lehetősége ugyanazon a pályán, a Wankdorf-stadionban adatott...” „1976-ban, amikor közel 20 év után először látogatott haza, már elismerte Kocsis: „Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki ugyanarra a pályára.” /Bocsák, p. 131./ A mérkőzés menetéről, lefolyásáról és végkifejletéről már egy közvetítés erejéig megemlékeztem, így bővebben nem kívánnék róla szólni. Sajnos, a történelem megismételte önmagát…A vesztes döntő után a csapat csillaga lefelé indul el. Czibor az Espanyolba igazol, Luis Suárez és Herrera az Interhez mennek. Kocsis pályafutása is lefelé hajlik, de a közönség még mindig szereti – ő hozza a látványt, a színt a csapat játékába. 1963-ban még nyer egy Spanyol Kupát a csapattal, de egyre kevesebbet játszik. De Kocsis 34-35 évesen is úgy tud örülni a labdának, mint a gyermek a kedvenc kisautójának. És a katalán drukkerek továbbra is megveszve szeretik, imádják, és tenyerükön hordozzák. Búcsúmeccsére, 1968. október 16-án kerül sor, a Les Corts-ban. Az ellenfél a német Hamburger SV csapata. Ebből az alkalomból a Barça című képes lap páratlan megtiszteltetésben részesítette: különkiadást jelentetett meg róla.És a 39 éves sztár ebben a különkiadásban – életében először – megnyílt a közönségnek...