focistenek

sikerei: Rio Grande állam bajnoka, kupagyőztese és gólkirálya (1999), Copa do Sul-győztes (1999), Intertotó-kupa-győztes (2002), spanyol bajnok (2005, 2006), spanyol Szuperkupa-győztes (2005, 2006), a FIFA Klubvilágbajnokság ezüstérmese (2006), BL-győztes (2006), világbajnok (2002), U-17-es világbajnok és Copa America-győztes (1997), Copa America-győztes (1999), a Konföderációs Kupa ezüstérmese, gólkirálya és legjobb játékosa (1999), U-21-es vb-résztvevő (1999), olimpiai résztvevő (2000), olimpiai bronzérmes (2008), a Konföderációs Kupa győztese (2005) és résztvevője (2003), vb-résztvevő (2006), az U-17-es világbajnokság legjobbja (1997), Gaucho állam gólkirálya (1999), az Év csapatának tagja Dél-Amerikában (1999), a brazil bajnokság bronzlabdása (2000), az Év csapatának tagja Brazíliában (2000), a vb All Star-csapatának tagja (2002), az Év játékosa a FIFA és a World Soccer szerint (2004, 2005), az Év játékosa Spanyolországban (2004, 2005, 2006), az Év idegenlégiósa és gólpasszkirálya (2006), bronzlabdás (2004), az Év harmadik legjobb játékosa az Onze Mondial szerint (2002, 2004), az Év csapatának tagja az ESM szerint (2004, 2005), az Év csapatának tagja Spanyolországban (2004, 2005, 2006, 2007), a BL legjobb csatára (2005), aranylabdás (2005), az Év játékosa az El País szerint (2004, 2005), az Év játékosa az Onze Mondial szerint (2005), az Év játékosa a FIFPro szerint (2005, 2006), az Év harmadik legjobb játékosa a FIFA és az Onze Mondial szerint (2006) az év csapatának tagja az uefa.com szerint (2004, 2005, 2006), az Év csapatának tagja az Onze Mondial szerint (2002, 2004, 2005), a BL legjobb játékosa (2006), az Év csapatának tagja a FIFPro szerint (2005, 2006, 2007), az Év csapatának tagja az UEFA szerint (2004, 2005, 2006) A brazilok manapság Kaká és Robinho melletti legnagyobb csillaga 2005 tájékán vitán felül a világ legzseniálisabb középpályása volt, a csúcsra juttatta a Barcelonát, azonban éppen pályafutása tetején ingott meg és menekült az elvárások elől az alkohol karjaiba. Hosszas szenvedés után úgy döntött menedzsereivel, hogy az a legjobb a számára, ha új kihívásokat keres Milánóban, ahol egyre inkább magára talál. A kis Ronaldo de Assis Moreira egy nagyon szegény Porto Alegre-i családba született, a három közül a legkisebb gyerekként. Élték a brazil munkásfamíliák örömtelinek korántsem nevezhető életét, amikor váratlanul rájuk mosolygott a szerencse: bátyja profi futballista lett, válogatott csatárrá nőtte ki magát, játszott otthon a Grémióban, később Mexikóban, Japánban és Franciaországban is. De „az élet nem habostorta, Pelikán elvtárs”: a bátyjuk által vásárolt ház úszómedencéjébe 1992-ben belefulladt édesapjuk. A kis Ronnie is követte bátyja példáját, korán futballozni kezdett a helyi Grémióban. Nem is akárhogyan: a városi rivális International elleni házi derbik közül volt olyan, amelyen 24 gólt lőtt, hármat ráadásul szögletből csavart be! Nagy kedvence volt Valdo, aki a francia PSG-ben játszott, és sokáig az ő autogramjával tért nyugovóra, mint egykoron Zinedine Zidane aludt Enzo Francescoli mezével. 1997-ben már a nagyvilágnak is megmutatta magát: a serdülőválogatottal megnyerte a korosztályos Copa Americát, majd Egyiptomban a világbajnokságot is. Hősünk lett ez utóbbi torna legjobbja, 18 évesen a Grémio nagycsapatának oszlopos tagja lett, aláírhatta első profiszerződését is, hogy egy esztendő múltán már állami bajnoki és gólkirályi címet ünnepelhessen a „kékek” színeiben. A döntőben két csodálatos gólt lőtt, ennek jutalmául Wanderlei Luxemburgo akkori edző elvitte magával az 1999-es Copa Americára is, ahol viszont hősünk kevés lehetőséget kapott két példaképe, Rivaldo és Ronaldo mögött – egy gólra azért így is jó volt. A Konföderációs Kupára viszont a brazilok a B csapatukkal utaztak, emígyen itt már főszerepet osztottak Ronaldinhóra, amit igencsak meghálált: 6 góllal a torna gólkirálya lett! Ekkor vált igazán sztárrá helyiérdekű csillagocskából, ennek örömére gyorsan meg is csináltatta kiálló fogsorát... A Grémióban remekelt, sok szurkoló csak miatta járt mérkőzésekre. Pályára lépett a 2000-es sydneyi olimpián, de hatalmas csalódást okozott mind az ő, mind csapata játéka, még a legjobb négy közé sem jutottak! Nem csak önzősége/zsenialitása osztotta meg a médiát: egyrészt az új kapitány, Leao nem hívta őt be a közvélemény nyomására sem a keretbe, másrészt sokan kövérnek tartották a karmestert... Aki ekkoriban váltott nevet: mivel ő már sokadik Ronaldo a nemzeti tizenegyben, így hivatalosként a Ronaldócska, azaz Ronaldinho nevet vette fel. Az már csak hab a tortán, hogy a mai Ronaldo fiatalkorában szintén kis Ronaldóként, azaz Ronaldaóként szerepelt (pl. az 1994-es vb-n) a Benfica akkori válogatott védője, Ronaldo miatt. „Dinho” időközben szeretett volna a Grémióból Európába igazolni, de a brazil klub vezetői még a Leeds United 80 millió fontos ajánlatát is visszautasították, és szintén fölöslegesen kilincselt a Barca, a Real, a Milan és a Bayern is. Ám a brazil vezetők nagyon eltaktikázták magukat, mivel az ifjonc szerződése 2001 nyarán lejárt, és Ronaldinho képes volt fél évig nem játszani, csakhogy elhagyhassa a klubot. Történt ugyanis, hogy a PSG-hez írt alá, ám mivel a braziloknak járt némi pénz (Ronnie két hónappal szerződése lejárta előtt írta alá előszerződését), a két klub közötti vita miatt márciustól szeptemberig egyetlen meccset sem játszhatott. Franciaországban első szezonja nagyon jól sikerült, hajtott, nagy gólokat lőtt, de edzője, Luis Fernandez egyre többet piszkálgatta, mivel nem volt hajlandó magát alárendelni a taktikának és túl sokat egyénieskedett (ahogyan az várható is volt). Új szövetségi kapitánya, Luiz Felipe Scolari így is magával vitte a vb-re, és egyáltalán nem döntött rosszul az ősz mester. Ronaldinho afféle irányító középpályás volt Rivaldo és Ronaldo mögött, rendkívül látványos cseleivel, remek passzaival hamar közönségkedvenc lett Ázsiában is. Az angolok ellen egy távoli szabadrúgással viccelte meg David Seamant, majd egy csodálatos szóló után adott gólpasszt Rivaldónak, ám a második félidőben – kissé szigorúan – kiállították. Aranyérmesként bekerült a torna Dream-teamjébe és a világbajnokság 5. legjobb futballistájának választották meg. Az álomszerű nyarat egy rémálomszerű szezon követte: a PSG-ben gyakran csak csere volt, néha még az sem, és valljuk meg őszintén, nem is mindig érdemtelenül... Akkor már minden erejével új kérőire koncentrált: legkitartóbban a Manchester United, a Real és a Barca kapacitálta őt. Ronaldinho ezúttal nem a pénz, a MU mellett döntött, hanem az eszére hallgatott, mondván, a spanyol bajnokság jobban fekszik neki. A Real is vitte volna, de ők úgy tervezték, hogy a vásárlás után még egy évig a franciáknál hagyják, kölcsönben (egy legenda szerint viszont nem illett volna a Real Madrid szépfiú-imidzsébe). Végül is zseni az akkori gyengébb csapatot, a Barcát választotta, akik 30 millió eurót fizettek érte. Az irányító négymilliót kapott aláírásáért – ügynök bátyja jó munkát végzett! 2003 őszén a Barca soha nem látott mélységekbe süllyedt, egyedül őrá nem lehetett panasz: ha pályára lépett, remekül mozgatta társait és óriási gólokat lőtt. S ez még csak a kezdet volt: az év végére fantasztikus formába lendült, klubja feljött a bajnokság harmadik helyére, meneteltek az UEFA-kupában is. Amikor 2004-ben távozott az addigi csapatkapitány, Phillip Cocu és elődje, Luis Enrique is, akkor Carles Puyolnak ajánlották fel a csapatkapitányi karszalagot. „Charlie” viszont visszautasította azt, mondván, Ronaldinho jobban megérdemli, mert vitathatatlanul a csapat legjobbja és így mindenki felnéz rá. Időközben az egykori szegény kisfiú a leggazdagabb sportolók közé jutott, évi tízmilliós fizetésével, amiből négyet a katalánok, hatot a *, a ** és a *** cégek fizetnek neki. Azon az őszön egyértelműen ő volt a világ legjobbja, és bár a tél közeledtére mintha elment volna a kedve a játéktól, de a FIFA és a tekintélyes Word Soccer is őt látta a világ legjobbjának 2004-ben. Tavasszal már sokkal jobb formában játszott, otthol 2.71-es (azaz nagyon jó) átlaggal segítette klubját a várva-várt bajnoki aranyhoz, a BL-ben a Chelsea ellen pedig belőtte az Év góljait. 2005 végén bekerült az Év európai álomcsapatába is: „Minden lényeges szavazáson (FIFA, Aranylabda, World Soccer, Onze Mondial) a 25 éves támadó középpályást találták az esztendő legjobb játékosának, ezek alapján nehéz elvitatni, hogy bármilyen orgánumnál – így a Nemzeti Sportnál is – helye van az év csapatában. A Primera Divisiónt 2005-ben uraló (a tavasszal bajnoki címet szerző, az ősszel győzelmi rekordot döntve az élen álló) Barcelonánál ő a szellemi vezér, miként a brazil válogatottban is, amellyel a mögöttünk hagyott esztendőben megnyerte a Konföderációs Kupát, illetve megszerezte a vb-kvalifikációt. Azon kevesek egyike, akinek minden mozdulatán érződik, hogy imádja, amit csinál, és nem veszett ki belőle a játék szeretete” – szólt az indoklás. Aki látta londoni rakétáit, bizonyára érti, miért is szokták Ronaldinhóra mondani, hogy ő egy másik bolygóról jött... 2005 nyarán pihenésképpen a németországi Konföderációs Kupán győzelemre vezette a selecaót: a csoportmérkőzéseken ugyan látványosan lazsált, de az elődöntőben és a döntőben is betalált. Tizennégy világbajnoki selejtezőn lépett pályára, négy gólt lőtt, a Barcában pedig ősszel élete legjobb formájába lendült, minden bejött neki, egyszerűen tarthatatlan volt. Tavaszra viszont egy kissé elszürkült, a BL-fináléban sem ment neki, ez előre is vetítette szörnyű vb-szereplését. A horvátok ellen egy zseniális lövéssel kezdett, de ezután már csak felvillanásai voltak, az ausztrálok ellen klasszikus irányítóként sem futott szekere (a „helye” ugyebár a bal oldalon van), a japánok ellen is csak momentumai voltak. Ghána ellen kimondottan gyengén futballozott, a franciák elleni kieséskor pedig abban a pozícióban okozott hatalmas csalódást, ahonnan 2002-ben Rivaldo sokszor átlendítette a holtponton a brazilokat: a csatársorban, Ronaldo mellett. A mérkőzés vége felé volt ugyan egy jó szabadrúgása, de nem ezt a vb-teljesítményt vártuk tőle. Ősszel a Barcában sem produkált éppen kiegyensúlyozottan, bár ha jobb percei voltak, mérkőzéseket döntött el, sőt, a szezon felénél ő vezette a góllövőlistát. A szokásos év végi szavazásokon a FIFA-nál és az Onze Mondialnál harmadik lett, az Aranylabda-szavazáson negyedik, de fényévekre a dobogótól; az uefa.com voksolását viszont megnyerte. 2007 elején, pár nappal Ronaldo Milánóba érkezése után mindkét ottani klub, az Inter és a Milan is ajánlatot tett Ronaldinhóért, sőt, a nápolyi ultrák is gyűjteni kezdtek 134 millió eurós kivásárlási árára. Végül a Milan lett a győztes, akik 21 millió euró fejében írhattak alá vele három idényre szól szerződést. A Manchester City ugyan jóval többet ajánlott érte, ám őket a sztár visszautasította. Az olimpiáról hazatérve Olaszországban nem kezdett kimondottan jól, de miután betalált az Inter elleni rangadón, itt is közönségkedvenccé vált az egyébként már a spanyol állampolgárságot is megszerző klasszis. A válogatottból néha kimarad ugyan, klubjában is a kispadra kerül olykor-olykor, sokszor sérült, azonban nemzeti csapata még hosszú ideig elképzelhetetlen nélküle… Dunga is így gondolja, ám a 2009-es Konföderációs Kupára nem vitte magával. 2005 novemberében, amikor a Real Madridot vezérletével saját pályáján alázták meg a katalánok, olyan zseniálisan futballozott a 90 perc alatt, hogy a hazai közönség is felállva tapsolta meg őt! Előtte ilyenfajta „standing ovation” csak egy bizonyos Fernando Redondónak járt a Santiago Bernabéu-stadionban…