focistenek

„Nem ölte meg az anyám. Nem ölte meg az apám. Rá szavazok” – szólt George Weah egyik kampányjelszava az 2005-ös libériai elnökválasztás előtt. S a reklám híven tükrözte a 14 esztendőn át tartó, 250 ezer emberéletet követelő polgárháborúból nemrég ocsúdó nyugat-afrikai ország közhangulatát, amely nem sokat javult az óta, hogy 1997-ben Charles Taylor, a rettegett hadúr a voksok 75 százalékát kapta többek között a politikatörténet alighanem legabszurdabb szlogenjének köszönhetően: „Megölte az apám. Megölte az anyám. Mégis rá szavazok.” Az országot vérbe borító exelnök azóta a helyére került – a hágai Nemzetközi Bíróság előtt várja ítéletét 11 rendbeli háborús és emberiség elleni bűntettéért –, Libéria pedig szépen lassan elindult a felemelkedés és a demokratizálódás útján. Igaz, nem Weah vezetésével: a volt labdarúgó fölényes győzelmét ígérő 2005-ös elnökválasztás során végül meglepetésre Ellen Johnson-Sirleaf asszony nyert, így az 1995-ös aranylabdás kénytelen volt szembesülni élete talán első igazi kudarcával, és vereségét elismerve tudomásul venni a neki jutott ellenzéki szerepkört. Fellépéséért vízparti háza felgyújtásával büntették De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen hosszú út vezetett odáig, míg a Monaco, a Paris SG, a Milan, a Chelsea, a Manchester City és a Marseille korábbi csatára a politika mezejére lépett. Hogy mást ne említsünk, amikor 2001-ben, még aktív játékosként a BBC internetes kiadásának vendége volt, Weah a következőképpen válaszolt az elnöki ambícióit firtató olvasói kérdésre: „Nem kell nekem elnöknek lennem ahhoz, hogy egyesítsem az országot, és nincsenek is ilyen terveim. Hasznos tagja akarok lenni a társadalomnak, de semmiképp sem szeretnék politikusnak állni.” A mondatra a későbbi események tükrében két lehetséges magyarázatot találunk. Az első szerint a Libériában már akkor is „George királynak” becézett nemzeti hős csak hívei nyomására vállalta utóbb az elnökjelöltséget. A második – hihetőbb – változat szerint a politikai szerepvállalásra titokban már korábban is készült, de amíg Taylor hatalmon volt, nyíltan nem vállalhatta efféle terveit. Hiába, meg kellett válogatnia a szavait: néhány nappal azután, hogy nyilvánosan sürgette az ENSZ erőinek hatékonyabb libériai fellépését, tengerparti háza porig égett… Más alkalommal pedig azzal bosszantotta fel a féktelen vezért, hogy nem volt hajlandó jelenlétében levenni a napszemüvegét. Kevés jelölt állíthatta: sohasem ölt embert A sötétség évei azonban 2003ban véget értek, és egy évvel később már Weah is bátran bejelenthette: indul a 2005-ös elnökválasztáson. Noha nem tartozott a társadalom elitjéhez (nem a XIX. században Amerikából visszavándorló felszabadított rabszolgák utódjainak, hanem 13 gyermekes, ősafrikai szülőknek a leszármazottja), a népszerűsége kétségtelenül megvolt ahhoz, hogy az Economist listáján 2003-ban a világ legrosszabb lakóhelyének nyilvánított ország élére álljon. Hírnevéről mindent elmond, hogy tíz évvel ezelőtt a fővárosban, Manroviában egyetlen utcai műemlék állt: George Weah bronzszobra. És még egy fontos érv mellette szólt. Ahogyan Simon Kuper, a Financial Times újságírója fogalmazott: „Weah azon kevés libériai milliomos közé tartozik, aki egyenes úton gazdagodott meg, és aki ahelyett, hogy kivett volna belőle, pénzt fektetett az országba. S politikai riválisai többségével ellentétben ő sohasem ölt embert.” A fenti két állítás igazságtartalmát általánosságban nemigen lehet megkérdőjelezni (utóbbiét konkrétan sem), sokan mégis úgy gondolják, a Weah becsületességéről szóló mítosz és a „neki már van pénze, minek lopjon többet?” logika nem egészen állja meg a helyét. Elnöki kampányát állítólag Nigériából érkező, tisztázatlan eredetű dollárszázezrek „erősítették”, ahogyan rossz nyelvek szerint a választási csalásra vonatkozó vádjait is azután vonta vissza, hogy hárommillió dollárral jobb belátásra bírták. S bár a közvéleményben futballsikerei mellett különböző jótékonysági akcióiról, az UNICEF-nél betöltött jószolgálati követi szerepéről is ismert játékos a legendák szerint „fél vagyonát” Libériára és az ország válogatottjára költötte, kétkedők bőven akadnak. A kritikusok felvetik: szép, szép, hogy ilyen gesztusokat tesz, de ellenőrizték-e valaha, hogy a beígért pénzek tényleg célba értek? Vagy olyan ő, mint az egér a sajtgyárban, aki a saját „birodalmában” korlátlan úr, és úgy érzi, minden az övé? Volt csapattársai szerint igen: noha tényleg Weah vásárolta a mezeket, szervezte a médiakapcsolatokat a válogatottnak, cserébe rendszeresen megmondta, kivel akar együtt játszani, és kivel nem. Aki nem jár iskolába, ne akarjon elnök lenni! Az ellene felhozott legerősebb érv azonban nem öntörvényű, összeférhetetlen jelleme, hanem szerény iskolai végzettsége és politikai felkészületlensége volt. Kibukott gimnáziumi tanulóként, sohasem tisztázott helyről szerzett sportvezetői diplomával a kezében kevéssé győzte meg azokat, akik a katasztrofális helyzetben lévő ország élére a nemzetközi politikai életben is megbízható személyt kívántak látni. Persze Weahnak erre is megvolt a – lássuk be, kissé demagóg – válasza: „Nem szükséges különösebb politikai tapasztalat ahhoz, hogy valaki iskolát, elektromos áramot, ivóvizet, járható utakat adjon a lakosságnak.” Aztán a Világbank elismert gazdasági szakemberével, a korábbi pénzügyminiszterrel szemben elbukott választás során kiderült, gólokkal nem lehet államfői szerephez jutni. Vagy mégis? Az évek óta az Egyesült Államokban élő Weah nemrég jelezte: 2011-ben ismét versenybe száll az elnöki székért.