focistenek

1980-at írunk, amikor a hollandok Johan Crujff vezetésével Milánóban játszanak barátságos mérkõzést. A holland legenda így mutat be egy ifjonc játékost az olasz Mazzolának: "Nézd csak meg, õ az új Crujff!". Mazzola késõbbi elmondása szerint azonnal megérezték, hogy egy ifjú tehetség csodálatos karrierje elõtt állnak. A fiút Marconak hívták, és még csak 15 éves volt... Marco van Basten 1964. október 31-én született Utrecht városában. Pályafutását egy helyi kiscsapatban, az Edilwijkben kezdte, de hamarosan az Ajaxhoz került, ahol igazi drágakõvé csiszolódott néhány rövidke év alatt. Elsõ mérkõzését a holland elsõ osztályban 1982. áprilisában, 17 évesen játszotta. Ezt még további 132 alkalom követte az Ajax színeiben... Elsõ mérkõzése után két évvel Marco alig 19 évesen elhódította a holland gólkirályi címet. Méghozzá nem is akármilyen teljesítménnyel: 26 meccsen 28(!) gólt ért el. Közben már a zsebében volt két bajnoki cím, valamint egy kupagyõzelem is. Nos, igen, Marco van Basten már 19 évesen mindent elért szülõhazájában, amit klubszinten el lehetett. A következõ három év alatt Európa legjobb csatárává nõtte ki magát. 1986-ban - 21 évesen - megkapta az európai Arany Cipõt, amelyet 26 mérkõzésen elért 37(!) góljával érdemelt ki és vált a kontinens legjobbjává. Közben újabb sikereket ért el: immár négyszeres holland gólkirályként, háromszoros holland bajnokként és kupagyõztesként 1987-ben az Ajax-szal a KEK-et is megnyerte. És még 23 éves sem volt... 128 gólt ért el 133 mérkõzésen az Ajax színeiben. Utolsó pályára lépése a holland csapat mezében éppen az említett KEK döntõjében volt. Eközben Európa másik szegletében egy igen befolyásos olasz üzletember éppen nagymúltú csapatát igyekezett megerõsíteni. Amellett, hogy jó nagy adag politikai ambícióval is megáldotta a sors, Silvio Berlusconi szíve mindig is a Milánért dobogott. (Mint tudjuk - bár nem kapcsolódik szorosan történetünkhöz - azóta már többször kormányfõvé választották a Milan elnökét.) Adriano Galliani, az AC Milan elnökhelyettesének társaságában elindították Marco van Basten góljait tartalmazó videót. Fél perccel késõbb Berlusconi leállította a felvételt és már meg is hozta a döntést. Marco van Basten jövõje eldõlt: neki kell majd a Milant szédületes magasságokba repítenie. És Marco az elkövetkezendõ években megtette azt, amiért õt Milánóba hozták... Elsõ szezonjában - az 1987/88-as Serie A bajnokságban - a Milánnál sokat ki kellett hagynia sérülés miatt, ám az Európa Bajnokság kárpótolta õt. Az elsõ mérkõzést ugyan még csak a kispadról nézte, de az angolok ellen már pályára lépett. És azzal a mérkõzéssel végérvényesen bebizonyította, hogy korának egyik legjobb góllövõjeként kell õt számon tartani. Az angoloknak ugyanis mesterhármassal köszönt be - Puskás után neki sikerült ez másodszor a világon. Aztán a hollandok meg sem álltak az EB döntõig, ahol ismét az oroszokkal találkoztak. A holland csodacsatár pedig minden idõk egyik legszebb gólját lõtte, ami azóta is az egyik legtöbbet ismételt gól a világon. Hollandia megnyerte az EB-t, Marco van Bastent pedig Európa legjobb labdarúgójává választották. Az elkövetkezendõ két évben a Milánt is Európa tetejére juttatta: az olaszokkal kétszer egymás után nyert BEK-et (Steaua Bukarest 4-0, Benfica 1-0 a döntõben), Európai Szuper Kupát, valamint Interkontinentális Kupát is. A bajnokságban ráadásul mindkét évben 19 gólig jutott. õ lett az AC Milan arany tojást tojó tyúkja Gullit és Rejkaard mellett. Az 1990-es olaszországi Labdarúgó Világbajnokság viszont egyáltalán nem úgy sikerült Hollandiának, ahogy szerették volna. Van Bastennek nem ment a gólszerzés, a hollandok pedig a Klinsmann vezette késõbbi világbajnok német együttessel szemben alulmaradtak a második körben, így idõ elõtt elbúcsúzhattak a további küzdelmektõl. 1991-ben a Milan új edzõt kapott, Arrigo Sacchi helyett Fabio Capello érkezett. Van Basten élete egyik legjobb szezonját produkálva 25 gólt szerzett (háromszor mesterhármast ért el, ami egyedülálló), a Milan pedig négy év után újra megnyerte a Scudettot. Az 1992-es EB viszont ismét nem hozta meg az újabb sikert. A hollandok ugyan jól játszottak, a késõbbi gyõztes Dániával szemben azonban elbuktak a tizenegyespárbajban, amikoris van Basten büntetõt hibázott. Ez volt pályafutása utolsó tornája... Azonban a bajnokságban továbbra is csak úgy ontotta a gólokat, volt hogy négyesével szórta õket (a Napoli és a Göteborg ellen is négyet rúgott). Immár harmadszor választották Európa legjobbjának. A sors azonban úgy akarta, hogy Marco a csúcson hagyja abba. Sorozatos sérülései miatt többször kellett fájdalomcsillapítókkal játszania, s negyedik operációja után már nem is tudta folytatni fantasztikus pályafutását. 147 Serie A-s mérkõzésén 90 gólt szerzett, 3 Scudettot, 2 BEK-et, 2 Világkupát, 2 Európai Szuperkupát nyert. Háromszor választották Európa legjobbjának, kétszer volt a világ legjobb játékosa, a FIFA világ legjobbja. Jelenleg feleségével, Elizabeth-tel és három gyermekével (Alexander, Angelica, Rebecca) él Monacoban és szabadidejében golfozással, valamint teniszezéssel tölti az idõt. Adriano Galliani így nyilatkozott, amikor van Basten abbahagyta pályafutását: "A futball elvesztette Leonardo da Vinci-jét". Marco van Basten nagyon fiatalon, 28 évesen vonult vissza, góljait, fantasztikus tehetségét azonban soha nem lehet elfelejteni. Talán minden idõk legjobbja volt, nevét Puskás, Maradona, Cruyff, Di Stefano mellett emlegetik azóta is.

Kocsis Sándor 1929. szeptember 21-én született Budapesten. Gömbérzéke már kora gyermekkorában megmutatkozott. Gyermekként a szülői házhoz közeli grundokon töltötte szabadidejét, akár órákon keresztül püfölve a rongylabdát. A szülei sokszor alig tudták hazarángatni a pályáról, és volt olyan eset, hogy az iskola helyett is a grundra ment focizni az osztálytársakkal. Természetesen, az apai szigor ilyenkor előjött, de a szülők is láthatták: gyermeküknek hatalmas tehetsége van a focihoz. Nem csoda hát, hogy már korán a Kőbányai TC korosztályos csapataiban találjuk, ahonnan egyenes út vezetett a korszak egyik legnagyobb csapatához, a Ferencvároshoz. 1946-ban, 17 évesen került az FTC-hez, amelynek hamarosan meghatározó csatára, jobbösszekötője lesz. A Fradinak 4 éven keresztül volt a labdarúgója, és összesen 89 bajnoki mérkőzésen lépett pályára a zöld-fehér mezben, amiken 70 gólt ért el. A Fradival bajnoki címet ünnepelhetett az 1948-49-es szezonban. A kommunista hatalomátvételt követően a Ferencváros helyzete erősen megváltozott, meglehetősen nehézkessé vált. A Klub nevét ÉDOSZ-ra változtatták, de Kocsis még maradhatott kedvenc csapatánál. A rezsimnek azonban a katonacsapat, a Budapesti Honvéd volt a „kedvence”, így senki sem lepődött meg, amikor 1950-ben átigazolt oda. Persze, ezt nem önszántából tette, több társával, többek között Grosiccsal együtt, hanem „felső utasításra”. Ez egy ilyen korszak volt. Olyan korszak, amikor Homonnai Katalinból Szőke Kató lett – hogy a nagyszerű úszónő egyáltalán versenyezhessen, és majd 1952-ben kétszeres olimpiai bajnok lehessen – de ez egy másik történet. Mi most térjünk vissza "filmünk" főhőséhez, Kocsis Sándorhoz. 1950 nyarán tehát kis ráhatással a Honvédhoz „irányították” a kor legnagyobb jobbösszekötőjét. A Honvédban 1950-56 között szerepelt, és a lejátszott 160 mérkőzésén 177 gólt ért el, ebből a bajnoki mutató: 145/153 (wikipédia.org). Három alkalommal nyert magyar bajnoki címet (1952, 1954, 1955), és egy alkalommal Közép-európai Kupát (1953). A Honvéd a kor kimagasló csapata volt, tele az „Aranycsapat” meghatározó személyiségeivel. Így nem csoda, hogy mind Magyarországon, mind a nemzetközi viszonylatban meghatározó klubbá vált. A MAGYAR NEMZETI TIZENEGY TAGJA A diktatúra nemzetközi elfogadtatását szolgálta a sport kiemelkedő támogatása, és fontos tényezővé emelése. A korszak a magyar sport aranykorszaka volt. Gondoljunk csak az 1948-as és 1952-es nyári olimpiák eredménysorára. A Helsinkiben megrendezett olimpia máig felülmúlhatatlan sikerekkel ajándékozta meg kis Hazánkat, és annak szenvedő népét. A 16 aranyérem egyikét a Sebes Gusztáv vezényelte labdarúgó-válogatott szállította, méghozzá vereség nélkül (Magyarország-Románia 2-1 [Kocsis egy alkalommal volt eredményes]; Magyarország-Olaszország 3-0 [1]; Magyarország-Törökország 7-1 [2]; Magyarország-Svédország 6-0 [2]; Magyarország-Jugoszlávia 2-0). Kocsis az 5 mérkőzésen 6 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját, amivel a házi góllövőlistán a második helyen végzett Puskás mögött. Az olimpián a csapat sikeréhez Kocsis zseniális játékkal járult hozzá. Minden meccsen sziporkázóan játszott, Budai beadásaira óramű pontossággal érkezett. A csapat egyik legjobbjaként, egyenletes teljesítménnyel, elévülhetetlen érdemeket szerzett az aranyérem kivívásában. Az olimpiát követően az „Aranycsapat” folytatta nagyszerű menetelését, sikert-sikerre halmozva. A VB-döntőig veretlen maradt csapatban Kocsis végig kiemelkedőt játszott. Pályára lépett 1953. november 25-én a Wembley-ben is, a 6-3-as győzelmet hozó angol-magyaron is, majd annak a visszavágóján is. Az 1954. május 23-án lejátszott 7-1-en két alkalommal köszönt be Merrick kapujába. A világbajnokságon lejátszott öt mérkőzésen 11 (!) gólt szerzett. Dél-Korea ellen 3-szor, a 8-3-ra megnyert Magyarország-NSZK meccsen 4 alkalommal, a 4-2-es magyar-brazilon kétszer, az Uruguay elleni elődöntőn ugyancsak 2-szer volt eredményes. A berni döntőn sajnos, nem talált a kapuba. Ám 11 góljával így is a világbajnokság gólkirálya lett, és bekerült a VB álomcsapatába is. Az Aranycsapat legjobb képességű játékosainak egyike volt. Tökéletes technika, magas fokú játékintelligencia, kitűnő áttekintés jellemezte. Társait – főleg szélsőjét – pompás átadásokkal hozta játékba. Váratlan húzásokkal bontotta meg az ellenfél védelmi sorait. Eredményességben, a helyzetek kihasználásában kimagasló teljesítményt nyújtott. Mindkét lábbal és fejjel állandó veszélyt jelentett a kapura. Fejjátékával az egész hazai mezőnyből kiemelkedett. Páratlan ruganyosságának és ütemérzékének köszönhette, hogy rendszerint a felugró kapus kinyújtott karjánál is magasabbra lendült, ahonnan nagy biztonsággal és pontossággal irányította fejeseit. Káprázatos fejjátékáért kapta Spanyolországban az „Aranyfejű” (Cabezas de Oro) becenevet, amely felváltotta a hazai „Kockát”. Fénykorában a világ legkiválóbb jobbösszekötőjének tartották. 1956-ban, több társával együtt, külföldre távozott. A magyar nemzeti tizenegyben 1948 és 1956 között 68 alkalommal lépett pályára, és 75 gólt ért el (1,1 gól/mérkőzés). Ezzel minden idők legeredményesebb magyar labdarúgója, ha a gólátlagot tekintjük. AZ FC BARCELONA ALKALMAZÁSÁBAN Az 1956-os forradalom leverése idején külföldön tartózkodott, és onnan nem tért haza. Az emigráció idején 1957-ben a Young Fellows Zürich csapatának a tagja lett, majd 1958-ban az FC Barcelona szerződtette a világ akkori legjobb jobbösszekötőjét. Így csapattársa lesz Kubala Lászlónak és Czibor Zoltánnak. A három magyar vezényletével pedig újból hódító útjára indul a kék-gránátvörös alakulat. A csapat edzője 1958-ban az argentin származású Helenio Herrera lesz, akinek vezényletével sikert-sikerre halmoz a katalán gárda. Kocsis pedig nem hazudtolja meg magát, és nem okoz csalódást. Ott folytatja, ahol a Honvédban és a magyar válogatottban abbahagyta. 1958 és 1966 között állt a katalán csapat szolgálatában. A Barça színeiben 235 mérkőzésen 151 gólt ért el (fcbarcelona.com), ebből bajnoki mérlege: 75 meccs / 41 gól (wikipedia.org). Ebből legeredményesebb idénye az 1960/61-es volt, amikor a bajnokságban 20/17-es mutatóval zárt. A Barcelonával kétszer nyert bajnokságot (1959, 1960), kétszer Spanyol Kupát (1959, 1963), két alkalommal Vásárvárosok Kupáját (1960, 1966). A nagyszerű futballista Barcelonában másodvirágzását élve, egyik ámulatból a másikba ejtette a Les Corts közönségét. Bár itt korántsem volt olyan eredményes, mint a magyar válogatottban, a nézők mégis szerették. Nézzük, hogy vélekedik Kubala Barcelonába igazolásáról: „Volt- köztünk rivalizálás? Én erre a ’ki a jobb’ vitára nem nagyon emlékszem. Volt ilyen, de ez inkább őt érdekelte, engem nem. Annak idején mindent megtettem érte, hogy idejöjjön. Eszembe se jutott közben, hogy ezzel az én helyzetem nehezebb lesz, hogy egyszer majd vitatkozunk azon, ki volt a jobb. Kockának ez a kérdés sokkal fontosabb volt…Ő a pályán élt, ott élt igazán. A Ferencvárosban is azért szerették, mert annyira élvezte a játékot. Lehet, hogy ő riválisnak érzett, én nem éreztem annak sohasem. Ha úgy adódott, játszottam szélsőt, középcsatárt, nekem nem volt gond, hogy itt a Barcelonában övé lett a nyolcas mez. Én megtaláltam a módját, hogy én is játszhassak.” /Bocsák: Kocsis és Czibor, 1983, p. 153./ A két nagyszerű futballista, kiegészülve a ’Rongylábúval”, Luis Suárezzel, Evaristóval félelmetes csatársort alkotott. Ipari mennyiségben termelték a gólokat, a támadások rendszerint ordító gólhelyzettel, vagy éppen góllal zárulva. Az 1958/59-es bajnoki idény 30 mérkőzésén a Barça 96 gólt ért el, ami 3,2 gólt jelentett meccsenként. Ebben az idényben még csak 4 meccsen lépett pályára ’Kocka’, és négy gólt ért el. Az 1959/60-as idényben 86 góllal zárt a Barcelona, Kocsis 9/3-as mutatóval zárt. Az 1960/61-es idényt 10/4-es, a ’61-’62-t 20/17-es, az 1962/63-as idényt 9/2-es mutatóval zárta. 1963/64-es idényben 19/12, az 1964/65-ös idényben pedig 4/1 volt az átlaga. Utolsó idényében már nem lépett pályára Kocsis. (wiki.org) De, térjünk vissza Kubalához, miként vélekedik róla a legenda: „Nem érdekelte más, csak a játék. A mérkőzések után, baráti összejöveteleken is az volt a téma, hogy ki hogyan játszott, hogy ki hogyan adta…Amikor befejezte a futballt, az Neki nagyobb törést jelentett az életében, mint bármelyikünknek. Egy művész, akitől elveszik az alkotás örömét…Akkor talán nemcsak a labdától búcsúzott el!” /Bocsák, p. 153./ Kubalának tökéletesen igaza van. Kocsis a futball művésze volt, aki mindig alkotni akart, szórakoztatni, elbűvölni. Számára a labda nem cél, hanem eszköz volt – mint festőnek az ecset, vagy drámaírónak a penna. A Les Corts közönsége pedig díjazta az előadásokat, meccsről-meccsre megtöltötte a széksorokat. A támadó „ötösfogat” varázslatára mindenki kíváncsi volt, mindenki látni akarta. Az 1958-61 közötti időszakban a spanyol liga legjobb csapata a Barcelona volt. Azt a csapatot máig egy lapon említik Cruyff „Drem Team”-jével. Az a csapat mindent megnyert, és ehhez szép, attraktív játék párosult. Rendszeresen nagy gólkülönbségű győzelmeket arattak. És Kocsis ezekben elévülhetetlen érdemeket szerzett. Egyik legemlékezetesebb pillanata pályafutásának az 1959-es Spanyol Kupa végjátéka. Kocsis 4 gólt rúgott a Betis Sevilla elleni negyeddöntő első meccsén, és a visszavágón is betalált egyszer. Az elődöntő, ha lehetséges, még szebbre sikeredett. A Realnak Madridban egy duplával „kedveskedett”, majd a kupadöntőben a Granada elleni fináléban is duplázott (4-1-re nyert a katalán óriás). Az 1963. évi Spanyol Kupa döntője sem múlt el Kocsis gól nélkül: egyet vállalt a Zaragoza 3-1-es legyőzéséből. A nemzetközi színtéren sem kerülik el a sikerek. A győzelmekből mindig kiveszi a részét, ha éppen nem bajlódik sérüléssel. Barcelonai pályafutásának egy másik emlékezetes pillanata 1960 tavaszán érkezik el. A helyszín a Wolwerhampton Wanderers stadionja, a kupameccs visszavágója. Otthon 4 gólos előnyt szerzett a csapat, de ennek ellenére sem mehetnek biztosra. Kocsis sérülten vállalja a játékot, hogy a meccs végén még rosszabb állapotban jöjjön le a pályáról – a mérkőzés nagyobbik részét törött vállal játssza végig! És világ, láss csodát! ’Kocka’ mesternégyessel veszi ki a részét az 5-2-es győzelemből. Nézzük a beszámolót: „A 29. percben Martinez (mintha Budai II lenne) húz el a jobbszélen, azután felnéz és egy kicsit vár, Kocsis még nem érkezett meg…A vállát tapogató, lábát húzó Kocsist egyébként is szorosan őrzik, de nem tudják megakadályozni, hogy a beívelést kapásból, védhetetlenül ne vágja a hálóba. A 43. percben szinte megismétlődik az eset. Ismét Martinez húz el, ismét bead, és Kocsis két hátvéd közül villan elő, lő kapásból – ugyanoda, a bal sarokba. A szünetben az öltözőben elájul. Nem is érti, nem is hallja, amikor az orvos Herrerának odasúgja: valószínűleg eltörött a válla. Csak azt érti, nem akarják visszaengedni a pályára. Hogy megint el akarják venni tőle élete legkedvesebb játékát, a labdát…Injekciót kap, és kijön a második félidőre. Ötvenötezer néző mit sem tud arról, hogy milyen előzmények után emelkedik a feje a 61. percben Coll beadására a magasba. Oda, ahol már koronázatlan úr…Bent van a harmadik. A negyedik gólja előtt három védőt finom testcsellel háromfelé küld, és a tizenhatosról lő a hálóba. Kocsisné négy angol újságot őriz, a másnapi lapokat, amelyeknek címe ugyanaz, legfeljebb Kocsis nevének nagysága változó: ’Kocsi K. O.!’; ’Kocsis kiütötte Angliát!”; „A magyar Kocsis megint megszégyenítette Angliát!”. ’Az a csodálatos fiú talán soha többé nem lesz teljes értékű játékos, de még így sincs párja, s így őrizzük meg: szomorúsággal az arcában és gólokkal a lábában!” – írják a lapok” /Bocsák, p. 129./ Azt hiszem az idézetek egy valamit hűen tükröznek. Kocsis élvezettel játszott, az élete volt a futball. A labdával aludt el, azzal is kelt – talán még azzal is álmodott. Mindene volt a labda. A pályán érezte otthon magát. Az volt életének a színtere, ahol kiteljesedhetett, ahol alkothatott, ahol önmaga lehetett. Olyan volt számára a futball, mint kiszáradt embernek a víz, mint a vízen sikló vitorlásnak a szél. Mikor el kellett búcsúznia a színpadtól, attól kezdve nem találta a helyét, nem találta az Élet értelmét. Feleslegesnek, elhagyatottnak érezte magát. Úgy járt, mint az a gyermek, akitől elvették a játékát. Miért, miért? Istenem, miért??? A Herrera-korszak csúcsát mindenféleképpen az 1961-es BEK – döntő jelenti. Az elődöntőben kiütik az ősi rivális Real Madridot, hogy a döntőben megmérkőzhessenek a Benficá-val. A helyszín a berni Wankdorf-stadion, a bíró a svájci Dienst…Genius loci – a hely szelleme. Mit mond erről az özvegy: „Az embernek, legyen bármilyen hosszú és szép a pályafutása – így mondta Sanyikám – csak egy vagy két kilencven percbe sűrűsödnek a nagy lehetőségei. Neki mindkét nagy lehetősége ugyanazon a pályán, a Wankdorf-stadionban adatott...” „1976-ban, amikor közel 20 év után először látogatott haza, már elismerte Kocsis: „Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki ugyanarra a pályára.” /Bocsák, p. 131./ A mérkőzés menetéről, lefolyásáról és végkifejletéről már egy közvetítés erejéig megemlékeztem, így bővebben nem kívánnék róla szólni. Sajnos, a történelem megismételte önmagát…A vesztes döntő után a csapat csillaga lefelé indul el. Czibor az Espanyolba igazol, Luis Suárez és Herrera az Interhez mennek. Kocsis pályafutása is lefelé hajlik, de a közönség még mindig szereti – ő hozza a látványt, a színt a csapat játékába. 1963-ban még nyer egy Spanyol Kupát a csapattal, de egyre kevesebbet játszik. De Kocsis 34-35 évesen is úgy tud örülni a labdának, mint a gyermek a kedvenc kisautójának. És a katalán drukkerek továbbra is megveszve szeretik, imádják, és tenyerükön hordozzák. Búcsúmeccsére, 1968. október 16-án kerül sor, a Les Corts-ban. Az ellenfél a német Hamburger SV csapata. Ebből az alkalomból a Barça című képes lap páratlan megtiszteltetésben részesítette: különkiadást jelentetett meg róla.És a 39 éves sztár ebben a különkiadásban – életében először – megnyílt a közönségnek...

A XX. század nagyon felemásra sikerült a magyar labdarúgásban. Az első évtizedek a sportág népszerüsödését jelentették, ekkor már jelentősnek mondható nemzetközi sikerekkel. A válogatott első, Csehország elleni 2:1-es győzelme már élénk feltűnést keltett nemzetközi berkekben. Ennek időpontja 1903. április 4. volt, ettől kezdve azután véglegesen bekapcsolódott a magyar futball a nemzetközi vérkeringésbe. A számos, nem különösebb tétért játszott mérkőzések után szenzációként került a külföldi lapok tudósításaiba az, hogy a magyar együttes bejutott az 1938-as világbajnokság döntőjébe, s érmet vihetett haza. Olaszország ekkor előttük járt. Mindezt persze a nemzetközi szintre felfutott játékosok érték el, hasonló képességű szakvezetők irányításával. Minden szakasznak megvoltak a kiugró egyéniségei, névsoruk élére Orth György kívánkozik, az ő neve fémjelezte az első harminc évet. Nagyszerű volt a magyar utánpótlás, volt, akinek kimondhatatlannak tűnő nevét is viharos gyorsasággal helyesen skandálta a nemzetközi labdarúgóvilág. Ha már bizonyos szakasszal kezdtük az eszmefuttatást, akkor a második régió vezéralakjának dr. Sárosi György tekinthető. Elődje az MTK, ő maga a Ferencváros játékosa volt. Egyébként ez a két klub lopta be magát igazán a magyar szurkolók szívébe. Az első ötven esztendőben. Aztán jöttek Puskásék és Sebes Gusztáv. Kialakult a magyar "aranycsapat", amely több, mint három évig nem talált legyőzőre. Sajnos, csak az 1954-es svájci világbajnoki döntőben, amikor is az NSZK-tól szenvedett 3:2 arányú vereséget és ezzel 1938-hoz hasonlóan ismét csak ezüstérmes lehetett. Ez az eredmény egyébként örökre fájó és begyógyíthatatlan sebét jelentette a magyar futballnak, mindmáig... A balsors továbbra is üldözte a magyar sportot, benne a labdarógást. 1956 után a legendás együttes - Grosics - Buzánszky, Lóránt, Lantos - Bozsik, Zakariás - Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor - felbomlott, a nyomukban járó utánpótlás legjobbjai is szerteszét szaladtak a nagyvilágban. A legjellemzőbb megállapítás ezek után nem lehetett más, mint az, hogy teljesen kilátástalan, gyógyíthatatlan űr maradt utánuk. Felvetődött a kérdés: elkövetkezhet-e még majd egy felemelkedés? Nosztalgiázó évek után egy-egy szivárvány színesítette a magyar égboltot. A hihetetlenül gazdag "termőtalajból" gombamódra nőttek fel a szakemberek által máris sokra tartott ifjú tehetségek. A Ferencváros Üllői úti pályáján például egy nyúlánk "gyerkőc" feltűnően jó labdakezelésével, játékintelligenciájával, kivételes cselezési képességével és nagy gólerejével emelkedett ki társai közül. Indokoltnak tűnt tehát az a várakozás, amellyel a szakemberek és a szurkolók Albert Flórián, vagy pedig ezután már csak "Flóriként" ismert és emlegetett fiú további pályafutását várták. Albert Flórián a déli határon fekvő Hercegszántón született 1931. szeptember 15-én, hatodik gyerekként a népes családban. Korán elhunyt édesanyja sokác volt és vele hatéves koráig főleg szerbül beszélt, elérve majd az anyanyelvi szintet. A nehéz anyagi körülmények között hasonló korú társaival a futballozásban találták meg életük értelmét, örömét. Élete nemsokára Budapesten folytatódott, futballtudása pedig a Ferencvárosnál csiszolódott. Jószemű játékos-felfedezők irányították az Üllői úti zöld-fehérekhez, miközben persze az iskolában is helyt kellett állnia. Érdekességként, a Hernádi utcai iskolában az a dr. Lakat Károly volt egyik tanára, aki sikeres játékos volt és edzői pályafutása során csapatával két olimpiai arany- (1964, 1968) és egy bronzéremmel (1960) gazdagította a magyar sport amúgy is dicső "leltárát". S a sors úgy hozta, hogy a Ferencvárosnál is edzője lett. Már a Madách Gimnáziumba járt, amikor sportteljesítményével egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. 1958-ról már az élvonalban játszott, s pontosan tizenhatodik születésnapján a bulgáriai Várnában már a válogatott mezét is magára húzta, igaz, ekkor még csak az ifjúsági csapatban. Játékostársai közül többen is eljutottak a legmagasabb szintig. Így többek között klubtársa, Rákosi Gyula és a mindenki által jósolt, de soha igazán be nem teljesedett nagyra hivatottnak tartott újpesti Kuharszky Béla. Flóri 1958. november 2-i, a Diósgyőr elleni első NB I-es mérkőzése után természetszerűleg állandósította helyét az első csapatban, ugyanúgy az ifjúsági válogatottban, amelynek 17 alkalommal volt a tagja. A fiatalok évenkénti nagy seregszemléjén, az UEFA-tornákon is kiemelkedő teljesítményeket nyújtott és a szakírók legalább úgy értékelték játéktudását, mint a "hasonló cipőkben járó", Beckenbauerét, Mazzoláét, vagy a későbbi francia, belga, holland, spanyol "trónkövetlőkét". Amikor Baróti Lajos az 1959. június 28-i, Népstadion-beli Svédország elleni találkozóra összeállította csapatát, már figyelembe vette a luxemburgi tornán bronzérmet szerzett ificsapatból Albert Flóriánt is, aki ekkor nem volt még 18 éves. Debütálása remekül sikerült, s további 75 alkalommal tartotta meg helyét az együttesben, sőt, ha nem történik súlyos sérülése, talán ő lehetett volna az, aki beéri Bozsik Józsefet a 100-szoros válogatottsággal. Kezdeti parádés alakításai közé tartozott az NSZK elleni 4:3-as mérkőzésen lőtt gólja, amelyről egy külföldi újságíró ezt állapította meg: "játékát figyelve úgy tűnt az embernek, mint amikor egy valahol nála lapuló zseblámpa az egyikről a másik pillanatra kigyullad. Látszólag unalmasan sétálgatott a pálya közepén, amikor aztán egy hozzákerült labdával a német kapu felé iramodott, s nem akárkiket hagyott maga mögött. Erhard, Benthaus, Juskowiak, Szymaniak, csak mint elsuhanó árnyat láthatták, lavinaszerűen közelítette meg Tilkowsky kapuját, s amikor már mindenkit a 16-oson kívül "felejtett", nem kegyelmezett a német kapuvédőnek." Hetekig szerepelt ez az akciója a nemzetközi sajtóban olyan képekkel illusztrálva, amelyeken a német védelem tagjai a zöld gyepen csücsülve szájtátva bámulták a magyar "Villámot". Miközben sorra tehette vitrinjébe a különböző bajnoki és kupaérmeket a magyar sportban, de a közéletben is elnyerte a "Császár" titulust. Sok klub- és válogatottbeli legendás góljára emlékezhetnek a magyar futballbarátok. Így például a chilei VB-n az Anglia elleni (2:1) találatára, amikor is körülbelül olyan ámulatba kergette az angol védőket, mint három évvel korábban a németeket: Albert szokásától eltérően a balszélen indított támadást, a keresztezni akaró angol középhátvéd mellett elvitte a labdát a kapu irányába. Sringett kétségbeesetten hagyta ott a gólvonalat, hátha ő tud valamit segíteni. Albert nem sokat teketóriázott, őt is kicselezte, közben azonban elég rossz szögbe került, hiszen egy védő a jobb kapufa mellé állva elzárta előle a gólszerzés lehetőségét. Wilson - ő volt az, aki a kapufát "támogatta" - azt hitte, a magyar középcsatár érkező társa, Sándor elé adja majd a labdát, ezért egy pillanatig elmozdult a helyéről. Ennyi kellett csak Albertnek, elegáns mozdulattal a jobb kapufa és az angol fiú mellett a hálóba pofozta a labdát. Flóri éremgyűjteményét szaporította a római olimpián szerzett bronzéremmel, miközben népszerűsége Európán is túljutott. Még akkor is, ha időnként hullámzott a teljesítménye, ami legtöbbször pillanatnyi hangulatától függött. Amikor közeledett az 1967-es év vége az európai futballéletben, mint előzőleg is mindig, nagy volt az érdeklődés, hogy ki nyeri el a France Football 1956-tól kiírt pályázatának első díját, az Aranylabdát. A magyar sportújságírók közül egyedül Lukács Lászlónak, a Népszabadság felejthetetlen szerkesztőjének volt némi "fülese" arról, hogy Albert Flórián is az esetleges jelöltek között van... Aztán elkövetkezett a nagy nap, 24 ország labdarúgó szakértői egyöntetűen Albert Flóriánra, a Ferencváros és a magyar labdarúgó válogatott középcsatárára szavaztak. Ő lett Európa No 1- első kitüntetett futballistája. Magyar labdarúgó először érte el ezt a nagy megtiszteltetést, különösen azzal, hogy olyanokat hagyott maga mögött, mint az angol Bobby Charlton, a skót Johnstone, a német Beckenbauer, a portugál Eusebio, mégpedig úgy, hogy a második helyezettet 28 ponttal verte. Az sem közömbös, kiknek a nyomába lépett. Íme: Matthews (angol), Di Stefano (spanyol), Kopa (francia) - többek között. Néhány indoklás az európai szaksajtóból: "Kivételes képességű labdarúgó"… "A futball nagyjaihoz méltó játékos."… "Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség"… "Cselezési készsége egészen kiváló, pompásan irányít, mesteri módon készíti elő a helyzeteket társai számára, a befejezéseknél is rendszerint a helyén van. Az ellenfél kapujára fejjel, lábbal egyaránt veszélyes." Albert pályafutása töretlenül ívelt felfelé, némi ürömöt az okozott életében, hogy az Aranylabda átadása nem olyan ünnepélyes keretek között történt, mint ahogyan az hagyományos volt. Válogatott mékőzés előtt, vagy annak szünetében vált ez szokásossá, a nézők ujjongása közepette, a France Football díjának átadása eminens személyek részvételével. Itt ez nem így történt. A ligeti Gundel étteremben, majdnem hogy szűk családi körben került az Arany Labda Albert Flórián birtokába. Máig nem vált ismertté, hogy miért történt mindez, általában adminisztrációs hiba volt a magyarázat. Már akiknek ez elegendőnek bizonyult. A nagy napok, a nagy mérkőzések továbbra sem maradtak el sem Flóri számára a Ferencvárosban, sem a válogatottban, hiszen a zöld-fehér együttes által elnyert VVK. Kupa mása is vitrinjébe került. "Mennybemenetelében" természetesen közrejátszott az angliai VB-n Brazília elleni teljesítménye. A magyar válogatott nyitánya a szigetországban rosszul kezdődött 3:1 arányban vereséget szenvedett Portugáliától. Mindez nem törte le együttesünket, a világbajnoki címet védő Brazília ellen akarták kijavítani a kezdeti kudarcot. A 3:1 maradt, de most már a magyar együttes javára - a VB nagy szenzációjaként. Általános nemzetközi megítélés szerint a liverpooli "álomdélután" hőse Albert Flórián volt, aki élete legjobb játékával vezette győzelemre a csapatot. Legnagyobb alakítását a második gól előtti akciója jelentette. A második félidő közepén a középkörben hozzákerült labdát három védő kicselezése után a jobbszélső Bene elé "varázsolta", aki az alapvonalig futtatta őrzőit, majd mértanilag is pontos beadását Farkas tanítani való módon, futtában és kapásból vágta Gilmar hálójába. Érthetően a futballt igazán szerető és játszó brazilok is szomorúan ugyan, de csodálattal emlékeztek meg erről a jelenetről, amelynek fotója és leírása a világ minden médiájában vezető helyet foglalt el. A fotó alatt ez a cím díszelgett: "A VB legszebb gólja". Az angliai esemény után nemsokára meghívás érkezett Brazíliából Albert Flórián számára. A már Aranylabdás és "VB-hős" magyar futballistát Rio de Janeiróba invitálták. "Tanulmányútjáról" a Labdarúgás című folyóiratban számolt be "Flamengo-játékos voltam" címmel. Így kezdte: "Tisztában voltam az első perctől kezdve, hogy vendéglátóim rajtam keresztül a magyar futball szervezettségére, edzésmódszerére és egyéb titkaira kíváncsiak és éppen ezért felkészültem arra, hogy a legkényesebb kérdésekre is megfelelő és kielégítő választ adja, de arra is, hogy a pályán, az edzéseken, a mérkőzésekben se okozzak csalódást." További néhány részlet az emlékezésből: "Az edzéseken mindent elvégeztem, amit a brazil játékosok és amit elsőként megjegyezhettem, a pontosság és a fegyelem kötelezőnek számított. Mérkőzésre is "bedobtak" a Flamengo 9-es mezében, középcsatárt játszottam az egyik legnevesebb klub, a Vasco de Gama ellen. Díszes kupát szántak a mérkőzés győztesének, hogy ezzel is ünnepélyesebbé tegyék a találkozót. Örök élményem maradt a 90 perc, főként atekintetben, hogy álltam a megméretést, nekem is részem volt a 2:0-as győzelemben, a közönség örömszerzésében és szórakoztatásában. Azzal is, hogy néhány cselsorozatom remekül sikerült, s bár gólt nem rúgtam, két úgynevezett gólpasszt adtam, amelyeket barnabőrű társaim értékesítettek." "Azt már csak a repülőtéren tudtam meg, hazautazásom előtt, hogy a 2:0 nem volt elég a kupa elnyeréséhez, a közönség követelte, legyen visszavágó a két riói csapa között. Ennyire fontosnak számít egy ilyen esemény Brazíliában, a közönség 100%-os kiszolgálása." A hatvanas évek második fele bővelkedett örömteli és szomorú eseményekben Albert Flórián életében. Az Aranylabda elnyerése valószínűleg közrejátszott abban, hogy meghívták a Világválogatottba. Az 1968. november 7-én, Rio de Janeiróban lezajlott Brazília-Világválogatott találkozó a hazaiak 2:1-es győzelmével végződött. A vendégcsapatban még két magyar helyet kapott, az ugyancsak ferencvárosi Szűcs Lajos és Novák Dezső. Társaik voltak: Jasin, Seszternyov, Schultz, Marzolini, Beckenbauer, Overath, Amancio, Dzsajics. Flóri ezen kívül Európa-válogatott is volt az Amerika-Európa összecsapáson, 1972-ben. Nagyágyúnak számított még a kontinensről: Maier, Bobby Moore, Seeler, B. Charlton, Law, G. Müller és Skoblar. 1969. június 15-e volt az a nap, amikor a Dánia-Magyarország (3:2) VB-selejtezővel Koppenhágában tulajdonképpen törést szenvedett Flóri pályafutása. Ennek az volt az előzménye, hogy nem sokkal előtte Dublinban az ír-magyar ugyancsak VB-selejtezőn, igencsak haloványan játszott, ezért a szaklap alapos bírálatban részesítette. Nos, Flóri a dánok ellen csakazértis megmutatta, hogy ő még mire képes. Hogy ez mindenképpen dac volt, az arra utal, hogy egy jobboldali magyar támadás után hevesen összecsapott a hazaiak hatalmas termetű kapusával. Engedahllal. Súlyos lábtörést szenvedett. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy ez a válogatott mérkőzés egyben a befejezése lesz csodálatos futballkarrierjének. A gondos orvosi ápolás még lehetővé tette ugyan időnkénti pályáralépését, de már csak árnyéka lehetett önmagának. Hogy milyen mérleggel? 75-szörös válogatottsággal, 31 a válogatottban lőtt góllal, 351 klubmérkőzéssel s ezeken elért 256 góllal. A nemzetközi mérkőzéseken is a legeredményesebbnek bizonyult a Fradi játékosai közül 128 találattal. Háromszoros gólkirálysága is nagyszerű képességeit bizonyította, no meg az ismételten az "Év játékosá"-vá történt választása. A futballpályáktól való végső búcsújára 1974. március 17-én került sor, a Zalaegerszegi TE elleni mérkőzésen, amelyen utolsó gólját is belőtte. Már életének és pályafutásának delén élénken foglalkoztatta, hogy mi lesz majd a végső adieu után. Kacérkodott az edzői pályával, elvégezte az ehhez szükséges tanfolyamokat, tanulóéveket a TF-en, majd igazi megméretésére ebben a szakmában Libiában került sor. Bengháziban dolgozott vezetőedzőként. Nem volt ez leányálom, hiszen az arab életkörülményekkel, életfelfogással csak nehezen tudott megbirkózni. Ennek ellenére elégedettek voltak munkájával, de másodszorra és soha többé nem tért vissza első edzősége színhelyére, hiába árasztották el újabb és újabb ajánlatokkal. Itthon a Ferencváros vezetőségében végezte és végzi ma is a mindennapos szakmai és irányító munkát. Albert Flórián sokáig kacérkodott azzal a gondolattal, hogy majd újságíróként tevékenykedik továbbra is a sportéletben. 1959-1967 között a Magyar Távirati Iroda Sportosztályán gyakornokoskodott, igyekezett elsajátítani az újságírás alapelemeit. Hogy miért is gondolt erre a "szakmára"? Így indokolta: "Többek között amiatt is, hogy végre valahára rendezni tudjam gondolataimat és ha ezek megvannak, illő módon ki tudjam fejezni és majd a legrázósabb pillanatokban, amikor garmadával teszik elém a mikrofonokat, bátran merjek vállalkozni élménybeszámolókra, interjúkra" Itt egy pillanatra mindenképpen meg kell állni (a szerk.) Albert Flóriánt kétségtelenül tehetséges ifjoncnak bizonyult az irógép mögött is. Jó meglátás, gazdag szakmai észrevételek élénkítették írásait. Nem jött zavarba, ha német vagy szláv nyelven folyt a társalgás, amelyhez azután hozzávette az angol nyelv alapismereteit is. Nagy kár, hogy az edzőség abbahagyása után a vendéglátóiparban látta további jövőjét, nemhogy megfogadta volna az őt igen kedvelő és életét élénken figyelő jóakarók tanácsát, miszerint próbálkozzon a rádióriporterséggel, hiszen számára ennek űzéséhez már mindössze annyira lett volna szüksége, hogy beszéde folyamatosabb legyen, csak a pályákon, versenyhelyszíneken folyó küzdelmekkel, eseményekkel foglalkozzon, soha ne kerüljön izgalmi állapotba, messze űzze el magától a lámpalázat. Kicsit a mába tekintve, gyakran felvetődik a kérdés, hogy válságban van-e a labdarúgás. Sokan úgy vélik, világszerte csökken a nézőszám, mivel a tévéközvetítések kerültek előtérbe. Vajon mi erről Albert Flórián véleménye? "Amíg élet lesz a Földön, addig futball is lesz. Pelével értek egyet, aki úgy nyilatkozott, hogy már száz év van a futballsport mögött, miért ne nőne ez akár kétszázra, vagy még többre is." S hogy mi kell ehhez? Mindenképpen látványos, szórakoztató játék, tele ragyogó kombinációkkal, sziporkázó ötletekkel, gólokkal. Mert a nézők azért járnak ki a mérkőzésekre elsősorban, hogy gólokat lássanak, mégpedig minél szebbeket. Kicsit a magyar futballra fordítva a szót, mint ahogyan a magyar szurkolók sok ilyet láttak az említett században, Cseh Matyitól, Zsengellértől, Szuszától, Puskástól, Bozsiktól, Kocsistól... Ehhez mindössze annyit: "No és Albert Flóriántól!"

Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése. Kubala László – a Blaugrana legnagyobbja Az emberek nagy része szereti a sportot, egy-egy esemény alkalmával szurkol is valakinek, valamelyik csapatnak. A futballkedvelők számára ha csak maga a név is, de ismerős lehet. Vannak emberek, akiket nem érdekel a sport, de ők is hallották már ezt a nevet. E nevet, mely halhatatlanná vált Katalóniában, Spanyolországban és szerte a világban. E név, melyet úgy tisztelnek Barcelonában, mint Puskás nevét a Real Madridnál. E név, melynek hallatán könnybe borul a Barça-szurkoló szeme, és elszorul az ember gyomra. Mely név kiejtése során végigfut az ember hátán a hideg. Mi, egyszerű Barça-drukkerek, kik oly távol élünk Katalónia fővárosától, nem is tudjuk kellően átérezni azt, amit ott a Földközi-tenger partján éreznek Kubala nevének kiejtésekor. Hát még azok mit gondolnak, mit éreznek, akiknek megadatott a szerencse élőben látni őt kifutni a Nou Camp gyepére? Elképzelhetetlen, felfoghatatlan és emberfeletti. Mindig mondom Édesapámnak: egy dolog miatt cserélnék vele az életkort tekintve. Ez pedig 1954 ama nevezetes napja, amikor a Népstadionban 7-1-re vertük az angolokat – neki megadatott élőben átélni azt az élményt. A katalán öregek is valahogy így érezhetnek. Elképzelem, amikor a sok idős szurkoló kiül a Rambla valamelyik kávézójának teraszára, és azt mondják egymásnak: „Tudod, mikor Kubala kifutott a gyepre, és Luis Suárezt szöktette, azok voltak a szép napok…” Milyen boldogok lehetnek, cserélnék velük. Ki volt Ő, aki miatt megépült a Nou Camp, és aki miatt hétről-hétre megtelt ez a monumentális építmény? Ki volt Kubala, akit 3 ország is gyászolt, amikor meghalt 2002. május 17-én? Akiről Nicolau Casaus így emlékezett meg: „Kubala nemcsak a Barcelona első sztárja volt, hanem Ő volt a Barcelona. Laszi halálával egy családtagot vesztettünk el, akinek a pótolhatatlansága miatt a Barça már sohasem lesz olyan, mint a múltban. Már csak azért sem, mivel Ő tette naggyá azt a Barcelonát, amelyet ma annyira tisztel a világ”. Az nem kérdés, hogy zseniális labdarúgó volt, vagy egyszerűen csak világklasszis, aki a futballra született, azonban ami még nagyobb sportolóvá és emberré tetette: rendkívül jószívű, nagylelkű és segítőkész volt. Hogy alátámasszam Kuksi nagyságát, álljon itt a labdarúgás korszakos zsenijének, az ősi „vetélytárs”, Di Stefanónak – akivel rendkívül jó barátságot ápolt – az emlékezése is: „Életem egyik legszomorúbb napja a mai, hiszen elment a testvérem, Laszi. Igen, a testvérem volt, mivel ő volt az, aki otthont adott nekem Spanyolországban. Amikor Dél-Amerikából megérkeztem a Barcelonához, senki sem fogadott be, csak Laszi. Ő ismeretlenként is felajánlotta nekem a saját lakását, és mindenben segített. Laszi halála ezért olyan, mintha én is egy kicsit meghaltam volna. Kubala volt a labdarúgás történetének legnagyobb alakja!” „Akarni, tudni, bírni” – egy futballistának Kubala szerint kötelessége volt e mondatnak megfelelni, s ezt gyakran hangoztatta is. Ő maga hiába volt született tálentum, mégis perfekcionista, mindig a többre, jobbra törekedő személyisége és elhivatottsága miatt még inkább kiemelkedett minden csapatából, rengeteget edzett, gyakorolt, sohasem volt elégedett. A kezdetek Kubala László (eredeti családnevén Stecz) 1927. június 10-én született Budapesten, aki ismert még Ladislav, Ladislao keresztnévvel is. Szülei az akkori Csehszlovákia területéről származnak: édesapja lengyel-szlovák, édesanyja magyar-szlovák gyökerekkel rendelkezik. Hosszú, mozgalmas pályafutása során játszott a magyar, a csehszlovák és a spanyol labdarúgó válogatottban is, önmagát „világpolgárnak” tartotta. Kubala gyermekkorától a labdarúgásnak szentelte életét, gyermekként az iskola után, helyett a foci töltötte ki minden percét. A játék iránt érzett szeretete és tehetsége olyan pályafutásban csúcsosodott ki, mely során játékosként szinte minden lehetséges sikert elért, s edzőként is sikeres volt. Kivételes gömbérzékét korán felfedezték, tizenévesen az idősebb korosztály tagjai ellen focizott – megszégyenítve őket. 18 éves koráig a Ganz TE csapatánál szerepelt, majd leigazolta őt a Ferencváros, ahol egy idényt töltött el, s bajnoki ezüstöt szerzett a zöld-fehérek színeiben (1945-46). Ebben az időben lettek igazán jó barátok Kocsis Sándorral. A következő két idényben a Slovan Bratislava (1946-48) igazolt labdarúgója volt – ez idő alatt egy csehszlovák bajnoki harmadik helyet ért el és 6 alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban is, melyben 4 gólt szerzett. Erre az időszakra esik a házasságkötése is. 1947. április 17-én vette feleségül Anna Violát, edzője, Ferdinand Daucík leányát, aki három gyermekkel ajándékozta meg; a legidősebb, Branko 1948-ban született. Igen, az a Daucík, aki 1950-ben az FC Barcelona edzője lesz, és aki minden idők második legeredményesebb szakvezetőjeként arany betűkkel vési be a nevét a Barça históriás könyvébe. 1948-ban hazatért Magyarországra, hogy a Vasasban folytassa pályafutását (1948-49). Három alkalommal játszott a magyar nemzeti csapatban is, de gólt nem sikerült elérnie. Ellenben itthon nem maradhatott sokáig. Első alkalommal szülőhazájából, aztán Csehszlovákiából is a katonai behívó elől távozott, majd a Rákosi-diktatúra miatt másodjára is menekülni kényszerült Magyarországról. Egy nagyszerű tehetség, haza nélkül Miután a kommunista hatalomátvétel után nem lehetett maradása itthon, kihasználván akkori együttese, a Vasas csehszlovákiai kiruccanását, néhány csempész segítségével elhagyta csapatát. A következő két év a hányattatások és a bizonytalanság jegyében telt el. Először Olaszországba vetette a jó sors. Itt a Pro Patria nevű – Kubalához hasonló sorsú futballistákból, menekültekből verbuválódott – alakulatban kapott edzéslehetőséget, mely mitikus gárda volt, hatalmas sikereket aratott. Kubala számtalan bemutatómeccset játszott a csapat színeiben. Legendás történet az, amikor a klub elnöke azt mondta Kubalának, hogy amennyiben labdával körbedekázza a pályát, kap egy aranyórát. Persze, hogy körbedekázta. Játszott bemutató meccset az 1950-es VB-re készülő spanyol válogatottal, a Real Madrid csapatával és az Espanyollal. Szerepelhetett volna a Torino gárdájában is, de hála Istennek nem így lett – mert akkor a végzete hamar beteljesült volna. 1949-ben, amennyiben második gyermekükkel, Lászlóval várandós hitvese nem beteg (tüdőgyulladás), akkor ott ül azon a repülőgépen, amely a kor legjobb csapatával, a Torinóval lezuhant. A gépen ülő játékosok szörnyethaltak, köztük barátja, Schubert Gyula is. Akarta őt a Torino mellett az Internazionale és a Real Madrid (!) is, de ’Kuksi’ a Barcelonát választotta. Na jó, de hogy került oda? A következő állomás - ha lehet annak nevezni - különleges volt számára. Célja az volt, hogy kelet-európai menekültekből alkosson egy csapatot, melynek a Hungária nevet adta. Apósa, Ferdinand Daucík elvállalta az együttes irányítását, így ismét egy célért küldhettek. A csapat felkészülési mérkőzésen 4-2-es vereséget szenvedett a Real Madridtól a spanyol fővárosban. Kubala játékával lenyűgözte az akkori elnököt, Santiago Bernabeút, aki az anyagiakat tekintve egy rendkívüli szerződést tett le elé. Az elnök tudtára adta, hogy még két mérkőzést játszik Spanyolországban, s csak akkor szerződik hozzájuk, ha Daucik irányíthatja a csapatot. "Ki ez a klub nélküli magyar, hogy egy ilyen igénnyel álljon elő a világ egyik legnagyobb csapatánál?" - gondolta először Bernabeu. "Hogy mondhatna le a Real egy ilyen rendkívüli játékos megszerzéséről?" - majd ekképp vélekedett. Bernabéu rövid mérlegelést követően azt mondta Kubalának, hogy a két mérkőzést követően visszatérnek még kérésére, s valamit intézkedni fognak Daucikkal kapcsolatban. Ezt követően kezet ráztak. Az Espanyol elleni barátságos találkozót a Barcelona megfigyelője, Pepe Samitier is megtekintette. Az egykori legendás csatár tátott szájjal nézte Kubala játékát, s pontosan tudta azt, hogy Katalóniába kell csábítsa. A részeg Kubala Pepe Samitiertől kért segítséget, hogy miként juthatna Madridba. A gránátvörös-kékek megfigyelője ellenszegült a játékos akaratának, akinek így sejtése sem volt arról, hogy valójában Barcelona felé veszi az irányt vonattal. A terv sikerült: a kijózanodó Kubala a Real Madridhoz hasonló kondíciókkal ellátott szerződést írt alá a katalán gigásszal 1950. június 15-én. Bónuszként a nagyvonalú vezetőség teljesítette kérését, melyet a madridi elöljárók elutasítottak, azaz Ferdinand Daucikot nevezték ki a csapat élére. A klub közbenjárásának köszönhetően a FIFA a két és fél évre szóló eltiltását lerövidítette egy évre. Ha szikáran nézzük a tényeket, Kubala kedvéért elküldték a Klubtól Enrique Fernándezt, a sikeredzőt, a csapat korábbi játékosát. Képzelhetjük, mekkora jövőt láttak a vezetők Kubalában. Katalónia szívébe való megérkezése után a nyelvet gyorsan elsajátította, a várost nagyon megkedvelte. Az újabb diktatúra már otthont nyújtott neki, s a klub közbenjárásával a FIFA két és fél évre szóló eltiltását lerövidítették, így már semmi sem tudta meggátolni abban, hogy az FC Barcelonával történelmet írjon. A következő 11 év sikerei, eredményei bebizonyították: a Blaugranának nem kellett csalatkoznia Kubalában. Egy regényes életút vette kezdetét, amelynek mindkét fél meglátta a pozitívumait. Kubala világhírnévre tett szert, nevét és játékát otthon és Európában is csodálták, és a Klub is sikert-sikerre halmozott. FC Barcelona - a legenda életre kel Az ’50-es évek a Barcelona első igazi sikerkorszaka volt, melyet 4 bajnoki cím (1952, 1953, 1959, 1960), 5 Copa Generalissimo – győzelem (1951, 1952, 1953, 1ö57, 1959), két Spanyol Szuperkupa – siker (1952, 1953), valamint két VVK – diadal is (1958, 1960) fémjelzett. Emellett a csapat 1952-ben megnyerte a Copa Latinát, és a Copa Eva Duartét is. Az 1952-es Barcelona csapatát az „ötkupás Barcaként” emlegették, így is vonult be a futball történelemkönyvébe. A sikerek kovácsai Ferdinand Daucík és Helenio Herrera voltak. A két edzőlegenda között Sandro Puppo, Plattkó Ferenc és Doménec Balmanya trenírozták a csapatot, de kézzelfogható sikert ebben a pár évben nem sikerült elérni. Kubala László ennek ellenére a csapat meghatározó alakja volt, a szurkolók imádták, az ellenfelek rettegték, a futballvilág pedig csodálva nézte játékát. A Les Corts idővel szűknek bizonyult a megnövekedett szurkolói érdeklődés következtében, így a Klub vezetői végső elhatározásra jutottak: az 1940-es évek végétől dédelgetett álmot, egy új, korszerűbb, és nagyobb befogadó képességű stadion építésébe kezdtek az ’50-es évek közepén. A legenda és a korabeli visszaemlékezések szerint mindezt Kubala játéka és hatása – mely a sikerekkel együtt az átlagos nézőszám megkétszereződését eredményezte – idézte elő. A csapattársakkal készített interjúkból mindenki számára kitűnik: a magyar legenda volt a csapat lelke, esze, irányítója; ő volt a szív, amely éltette a Klubot, és a tüdő, amely ehhez a tehetséget, a brillírozást biztosította. Az ’50-es évek egészét tekintve csak egy játékos volt hozzá mérhető, a legendás kapus, Antoni Ramallets. Ketten több mint egy évtizeden keresztül meghatározták a csapat játékát. Az annalések szerint korának férfi szépsége volt, a nők bolondultak érte. A leírások alapján Kubala érkeztével nemcsak a szurkolók száma nőtt meg, hanem ezen belül a női szurkolók aránya is rohamosan növekedésnek indult. Ha megnézzük a róla készült korabeli fényképeket, igazat kell adnunk a leírásoknak: a kor férfiideáljaként sok-sok nő szívét megdobogtatta. Pedig, csupán 176 cm magasra nőtt, mégis bolondultak érte a hölgyek. Tömege 80 kilogramm körül mozgott, rendkívül erős testfelépítése volt, csupa izom. Beszélik, hogy míg a forró szaunából a társak négy-öt perc múlva menekültek, Laszi húsz percet is elidőzött benne. Ezenkívül szinte minden edzést masszázs követett. Edzésmunkája páratlan volt, mindig talált javítani valót játékában. Szenvedélye volt a testmozgás, s még hatvanéves korán túl is kilométereket futott és kerékpározott. A labda pedig nem csupán egy egyszerű szerelmet, rajongást, s végképp nem csak egy időtöltést jelentett. Egy edzés nélküli nap után, mely során labdával nem is érintkezett, így szólt: “me encuentro raro y de peor humor”, azaz „furcsán, rosszul érzem magam”. Persze, mi Barcelona-szurkolók nemcsak emiatt tekintünk rá, mint legnagyobbra. A katalánok sem ezért választották meg 1999-ben, a Klub centenáriumi ünnepségén a XX. század legjobb Blaugrana-futballistájának és a hispán zsurnaliszták sem hiába találták őt az évszázad második legnagyobbjának Di Stéfano mögött. Azért, mert amit a labdával tudott, az kiemelte korának labdarúgói közül. Rendkívül jól használta ki testfelépítését, nagyon gyorsan változtatott irányt, s jött lendületbe, szinte lehetetlen volt megállítani. Repertoárjában kivételes technikai képzettséget, tehetséget igénylő megoldások, varázslatos cselek lapultak. A kor körülményeihez képest úgy bánt a labdával, mintha az a teste része lenne. Ezenkívül okosan futballozott, látott a pályán, az eszét is használta. Irányító középpályásként és csatárként is állandó veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. Góljain kívül meg kell jegyezni, hogy számtalan alkalommal hozta kihagyhatatlan helyzetbe társait. Pályafutása során rengeteg duplával, 16 mesterhármassal, valamint egy-egy mesternégyessel, -ötössel és –hetessel büszkélkedhetett. 1952. február 10-én a Gijón ellen elért (9-2) győzelem alkalmával terhelte meg az ellenfél kapuját hét góllal is. Az FC Barcelona színeiben 349 mérkőzésen 270 gólt ért el, ebből a bajnoki mérlege 186/131, más orgánum szerint 345 meccsen 274-szer volt eredményes, viszont találkoztam 329/256-os, vagy 329/243-as mérleggel is. Az FC Barcelonánál játékosként eltöltött tizenegy évét két nagy szakaszra lehet bontani, ami egyben két nagy edző működésével is egybeesik. Az első sikerkorszaka 1950 és 1954 közé tehető, amikor apósa vezetésével mindent megnyert, amit abban az időben meg lehetett nyerni. A csapat sikerei mellett az egyéni eredmények sem maradtak el. Számtalan gólpasszt jegyzett, emellett kétszer is a csapat házi gólkirálya volt (1952 – 26 gól, 1954 – 23 gól), azonban a legeredményesebb góllövőnek járó Pichichi-díjat egyszer sem sikerült elnyernie. 1952-ben állt hozzá a legközelebb, de a madridi Pahino még több találatot jegyzett (28 találat), 1954-ben pedig Di Stéfano előzte meg ebben a rangsorban. A másik két idénye az „átmeneti időre” esik, amikor egy Spanyol Kupán kívül (1957) egyéb címet nem sikerült nyernie. 1955-ben és 1956-ban is 14-14 góllal lett a házi gólkirálya a csapatnak. Az 1950-54-es korszakot sokan a ’20-as évek sikereihez hasonlítják. A kor szurkolói úgy vélték: nemcsak, hogy sikerült kiheverni a polgárháború okozta sebeket, hanem visszaértek az 1920-as években látott sikerek szintjére. Szemkápráztató játék, csodálatos gólok, nagy győzelmek – ezek jellemezték a Daucík-korszakot, melynek központi figurája volt „Laszi” – csak így hívták Spanyolországban, mert a ’c’ betűt nem tudták kiejteni. A szurkolók imádták, tenyerükön hordozták, Ő pedig varázsolt. Még akkor is, amikor az 1953-1954-es idényben TBC-vel küszködött. Mindene volt a Klub és a szurkolók, s a rajongás kölcsönös volt – ezt nagy meccsekkel, és szép gólokkal hálálta meg. Az első időszak alatt lejátszott Spanyol Kupa – döntőkön két alkalommal volt eredményes. Egy-egy gólt lőtt az 1952-es FC Barcelona – Valencia CF (4-2, hu.), és az 1953-as FC Barcelona – Athletic Bilbao (3-1) ellen megnyert kupadöntőn. Az 1957-es FC Barcelona – RCD Espanyol (1-0) meccsen is a pályán volt, de a kapuba nem sikerült betalálnia. A Herrera-korszak A négy sikertelen szezon után, amikor az olasz Puppo, a magyar Plattkó és a katalán Balmanya trenírozták a csapatot, a vezetőség a kor egyik edzőfejedelmét, az argentin származású Helenio Gavilán Herrerát szerződtették a kispadra. Az argentin két idény során ült a csapat kispadján, ami alatt 2 bajnokságot (1959, 1960), egy Spanyol Kupát (1959), és kettő Vásárvárosok Kupáját (1958, 1960) sikerült elhódítani. 1958 egy másik szempontból is érdekes, és a magyarok számára örömteli év a Barca életében. Ekkor került a csapathoz – Laszi hathatós közbenjárásával, segítségével – Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is, s váltak a következő három év meghatározó alakjaivá. Evaristo és Luis Suárez mellett Czibor 1961-ig, Kocsis pedig 1965-ig szolgálta játékosként a gránátvörös-kék színeket. Egyszerre ritkán voltak a pályán, egyik ilyen alkalom az 1961-es BEK – döntő volt. A három magyar játékos kiválóan megértette magát a pályán is, és azon kívül is. Czibor balszélsőként örvendeztette meg a Nou Camp közönségét, Kocsis pedig a támadósorban kimagasló fejjátékával szerzett újabb rajongókat. Mindeközben Kubala ott folytatta, ahol 1954-ben félbehagyta. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az újabb sikerekben. A két bajnoki címnek és a Spanyol Kupa – győzelemnek egyaránt aktív részese volt. Gólokkal vette ki a részét a VVK – menetelésből is: mind az 1955-58-as kiírásban, mind az 1958-60-as kiírásban eredményes volt. Az első győzelem felé vezető úton gólt lőtt a Koppenhága ellen (1), a Birmingham elleni második és harmadik meccsen (1-1), a London elleni döntőben viszont eredménytelen maradt. A második győzelem során duplát ért el az Inter elleni 4-2-es idegenbeli siker során, majd a Belgrád elleni elődöntő visszavágóján. Barcelonai pályafutásának végső csúcsára 1961-ben a berni BEK – döntőben ért el. A Benfica ellen ugyan 3-2-re alulmaradt a csapat, az ő játékára nem lehetett panasz: nagyszerű labdákkal tömte csapattársait, a pálya minden részén megtalálható volt, agilisan és megbízhatóan játszott, amint azt a döntőről készített közvetítésem során mindenki olvashatta. Kubala számára a berni döntő jelentette egyben a búcsút szeretett Klubjától. 11 sikeres szezonnal a háta mögött szögre akasztotta a csukáját – de nem véglegesen. A Barcelona méltó búcsúmeccsen köszönt el hősünktől. 1961. augusztus 30-án a Stade Reims elleni 4-3-as mérkőzésen gránátvörös-kék mezbe bújt két világklasszis barátja, Alfredo Di Stéfano és Puskás Ferenc is. A meccs 4 „barcelonai” góljából kettőt az argentin származású zseni vállalt magára. Egy csapatban Di Stéfanóval Kubala nem hagyta ott Barcelonát. 1963 és 1965 között játékos-edzőként vett részt az RCD Espanyol szakmai munkájában. A városi rivális színeiben 29 bajnokin pályára is lépett és 7 gólt ért el. A katalán ’királyi’ gárdában megvalósulhatott az, ami a Barcelonában nem – ’Kuksi’ és Di Stéfano egy csapatban játszhatott a La Ligában, amelynek ráadásul Kubala volt az edzője. A kék-fehéreknél eltöltött két idényében a már pályája zenitjén túljutó Kubala újfent megmutatta: különleges tehetség és nagyszerű csapatember. Az Espanyol szurkolói is csodálattal szemlélték a pályán bemutatott cseleit – pedig ekkor már 37-38 éves volt Kubala. Utolsó klubcsapata az FC Zürich volt, ahol egy idényt húzott le 1966 és 1967 között, majd az esztendő végén végleg szögre akasztotta a futballcipőjét – hogy edzőnek álljon. Három nemzet válogatottjában Mint azt már írtam, Kubala három nemzet válogatottjában is szerepelt pályafutása során. 1946-47-ben a Slovan játékosaként 6 alkalommal játszott a csehszlovák válogatottban, majd 1948-ben 3 meccs erejéig a magyar nemzeti tizenegyben is. Sajnos Katalóniába való költözése azt jelentette, hogy többé nem lesz magyar válogatott, pedig a legendás „Aranycsapat” tagjaként egy nemzet színeiben is a világ tetejére érhetett volna, s hazánkban is jobban ismernék. Minden esetre ő is a lelátón szorított Bernben, válogatottunk már-már tragikus körülmények között elvesztett világbajnoki döntője során. 1953 és 1961 között 19 alkalommal pályára lépett a spanyol válogatottban is, s 11 gólt szerzett a „La Furia Roja” játékosaként. Az 1962-es VB selejtezői során briliáns játékával aktív részese volt annak, hogy a spanyol válogatott kijutott a chilei világbajnokságra, ahol azonban sérülése miatt már nem léphetett pályára. Ugyancsak sérülés miatt nem játszott Di Stéfano sem. 1953. október 21-én tagja volt annak az Európa-válogatottnak, amely barátságos mérkőzést játszott Anglia legjobbjaival a szövetség megalakulásának 90. évfordulója alkalmából. Ezen a mérkőzésen két gólt is szerzett, köztük a mérkőzés első találatát, az 5. percben. Ugyan az angolok gyorsan egyenlítettek, Kubaláék ezen a napon jobbak voltak, s már 3-1 arányban is vezettek. A szigetországiak még innen is talpra álltak, aztán Laszi megszerezte második gólját is, ami sokáig győztes találatnak tűnt. A kérdés az volt: Kubala vezetésével ezen a napon véget ér az angol válogatott veretlensége a Wembleyben? A válasz nem, mivel 4-3-as állásnál az utolsó előtti (!) percben büntetőhöz jutott a hazai csapat, ezt Ramsey értékesítette, így a végeredmény 4-4 lett. Azonban a veretlenségi-rekord már csupán egy hónapig maradt a szigetországiak kiváltsága, ugyanis hazánk válogatottja 1953. november 25-én világraszóló, 6-3-as diadalt aratott a legendás Wembley gyepén. Az említetteken kívül a katalán válogatottban is szerepelt. Négy alkalommal lépett pályára, és négy gólt ért el. Edzői karrier Az FC Barcelonának két ízben volt az edzője. Először 1961 és 1963 között, tehát még mielőtt befejezte volna az aktív pályafutását. Másodszor 1980-ban, pár meccs erejéig ült a csapat kispadján. Edzőként különösebb sikert nem tudott elérni szeretett Klubjával. 1961 novembere és 1963 januárja közötti időszakban a sikerek elkerülték, így felállították a kispadról. A leváltást nem tartotta tisztességesnek, és így került a városi riválishoz – játékos-edzőnek. Kubala emellett ült az Espanyol (1966-69), az FC Zürich (1966-67, játékos-edző), a Cordoba (1968-69), a Real Murcia ((1986-87), a Málaga (1987-88), az Elche (1988-89), és 12 mérkőzés erejéig a Paraguay-i nemzeti válogatott kispadján is. A spanyol szövetség alkalmazásában két alkalommal állt. Először, 1969 és 1980 között a felnőtt válogatott szövetségi kapitányaként működött közre. Ebben az időszakban a spanyol nemzeti tizenegy kijutott az 1978-as argentínai VB-re, és az 1980-as EB-re, azonban értékelhető sikert nem tudott elérni. Ezen időszakban 68 mérkőzésen 31 győzelmet, 21 döntetlent és 16 vereséget ért el a spanyol válogatott, 98-59-es gólkülönbséggel. Második alkalommal, 1991-ben kinevezték a spanyol olimpiai válogatott másodedzőjének Vicente Miera mellé. Mint másodedző tevékeny részese volt a barcelonai olimpián aranyérmet nyert válogatott sikerének. A rengeteg munka meghozta gyümölcsét, s „hazai pályán” a Nou Camp közönsége előtt újjabb nagy sikert ért el. Legendás történetek egy legendáról Kubala – ahogy már említettem – nem csupán játékosként volt egyedülálló, minden tekintetben példaértékűen élt. A labdarúgás neki nem csupán kőkemény sport volt, mindig jókedvűen, magabiztosan, élettől duzzadóan mutatkozott. Rendkívül szerette a családját, a barátait, az embereket. Hatalmas népszerűsége ellenére – mely a valóságban azt jelentette, hogy ahol csak felismerték, tömegek gyűltek össze, s levegőhöz sem hagyták jutni – bárkihez odaállt egy fotó kedvéért, közvetlen volt, barátságos. Azt nyilván lehetetlen vállalkozás lenne összegyűjteni, hogy hány alkalommal, pontosan miképp, kinek, mikor nyújtott segítőkezet kiemelkedő módon, s hogy milyen gesztusokat tett, milyen emlékezetes történetek fűződnek a nevéhez. Azonban néhányat nem tudtunk és akartunk kihagyni. Óriási szerepet játszott abban, hogy jó néhány honfitársa élete jó irányba változzon. Kubalára mindig, mindenki számíthatott. Ahogy már írásunk elején is olvashatták, Di Stéfanót és egykori ferencvárosi csapattársát, Kocsis Sándort is mindenben segítette, végül ők és rajtuk kívül az Olaszországban bajba került, eladósodott Czibor Zoltán – akinek személyesen sietett a segítségére –, valamint Kaszás és Szalay is új életet kezdhettek Spanyolországban. Meg kell említenünk azt is, hogy egy alkalommal Papp László Európa-bajnoki mérkőzés keretében a hispán fővárosban lépett a szorítóba. A helyszínen klasszis sportolónkért szorított Kubala és barátja, Puskás Ferenc is – akit Spanyolországba költözésekor szintén mindenben támogatott. A mérkőzés során a legendás magyar ökölvívó döbbenetére rengeteg magyar buzdítást kapott. A meccs után a honfitársak találkoztak: „– Nem értelek, ’Öcsi’! – jegyezte meg Papp. – Te amiatt panaszkodsz, hogy alig hallasz Spanyolországban magyar szót. És íme: ma este több száz magyar buzdított itt engem. – Tévedsz, „Görbe”! (ez Papp kedvenc beceneve) – magyarázott Puskás. – Rajtunk kívül egyetlen magyar sincs itt. Kubala és én fogadtuk fel ezeket az embereket itt. Kasztíliai munkanélküliek. Megvettük nekik a jegyet és órabért fizettünk, hogy téged bíztassanak. Becsülettel rászolgáltak a fizetésre.” Egy másik alkalommal a zöld-fehérek legendás kapusának, Géczi Istvánnak a teljesítményét ismerte el nem mindennapi módon. A magyar válogatott 1972-ben a belgiumi kontinenstorna résztvevője volt, s a házigazdák elleni mérkőzés után személyesen gratulált a kiváló hálóőrnek. Kubala Géczit látta csapata legjobbjának, ezért karóráját ajándékozta a kapusnak. Kubala legnagyobb szenvedélye a futball volt. Nem csupán, mint játékos, vagy edző, hanem mint szurkoló is. Mindig figyelemmel követte a világ futballjának történéseit. Ezenkívül már fiatalon kedvenc időtöltésének számított a tenisz. Mivel kevés szabadidővel rendelkezett, ezért más hobbira nem is tudott elegendő időt fordítani. Igaz, egy ízben kipróbálta magát színészként, barcelonai karrierje elején, amikor saját magát játszotta el egy propagandafilmben. A siker nem maradt el, s nyugodtan válthatott volna pályát is. Egyébként is közel állt a szívéhez a filmszínház. Egy interjú során Kubala otthonában az újságíró – miközben a falakon lévő számtalan képet nézte, melyeken egytől-egyig mérkőzések, futballisták voltak láthatóak egy trófea-gyűjtemény társaságában – és a klasszis arról beszélgettek, mit tervez Laszi a délutánra: „- Ma azt hiszem elmegyek a moziba. –Szereti a filmeket? – Ember, imádom őket!” A legenda szerint Kubala száját hagyta el első ízben egy manapság rengetegszer hangoztatott mondás is. A spanyol válogatott 1970-ben Sevillában egy barátságos mérkőzés keretén belül látta vendégül a német válogatottat. A „La Furia Roja” 2-0 arányban diadalmaskodott, majd a hazaiak szövetségi kapitánya, Laszi azt mondta: „La afición, el jugador número duodécimo.” Azaz „a közönség a tizenkettedik ember a pályán”. Gustavo Bioscával is jó barátok voltak. El Gitano (azaz, a cigány, ahogy a játékostársak becézték) így emlékezett egyik legkedvesebb történetére: „A mérkőzés előtt néha Laszi odajött, s azt kérdezte: - Hogy vagy cigány? Erre én: jól, jól. Aztán azt mondta: - Ma győzni fogunk. Nos, ritkán tévedett. Nemsokára ott állt a kapussal szemben, s oda lőtte, ahova akarta.” Kubala imádott fogadni, s még inkább nyerni. Ahogy már említettük, volt, hogy aranyórát nyert, volt, hogy a stadion személyzetével fogadott, hogy a magányos kapuralövéseket izgalmasabbá tegye, s legtöbbször nyert is. Az előbb említett 'El Gitanóval' szemben azonban elvesztett egy fogadást. Két pohárka között azt mondta Bioscának: „te fogsz előbb meghalni cigány, mert erősebb vagyok!” Halálát megelőzően Gustavo könnyes szemmel búcsúzott a már szellemileg is rossz állapotban lévő barátjától, s így szólt: „Te mentél el előbb, Laszi! Én fizetem a whiskyt...” Kivételes érzéke a gömbölyű játékszer iránt Puskáséhoz hasonló volt. Öcsivel egy téli nap versengeni kezdtek, hogy ki találja el többször a tizenhatos vonaláról a kapufát. Természetesen órákig játszottak, képtelenek voltak hibázni. A legenda távozik, de emléke megmarad Kubala László hosszan tartó, de türelemmel viselt betegség (Alzheimer-kór) után, 2002. május 17-én 75 éves korában, Barcelonában hunyt el. Egyre romló állapotának, mondhatni szenvedésének tüdőembólia vetett véget. 2002 februárjától volt a klinika rabja, ez idő alatt szűk családján kívül „nagy családja”, azaz szurkolók, sportolók, Katalónia szíve és még számos ember egy emberként szorított Kubala felépüléséért. Ekkorra már megözvegyült, hiszen Anna Violával megünnepelték még aranylakodalmukat, de még abban az évben, 1997. augusztusban elhunyt a szerető feleség. „Csütörtökön szinte egész Spanyolország ünnepelte a Bajnokok Ligája – győztes Real Madridot, ám pénteken hirtelen minden elcsendesült. Kubala László halála miatt ugyanis Spanyolországban megállt az élet, a televízióállomások megszakították adásaikat, míg Barcelonában síró embereket lehetett látni az utcákon. A Barcelona otthonában éppen a klub új edzőjének, Louis van Gaalnak tartották a hivatalos sajtóbemutatóját, amikor az újságírókkal szemben Joan Gaspart, a Barcelona elnöke hirtelen sírni kezdett. A teremben pedig lassanként mindenkinek könnybe lábadt a szeme, mivel a Pilar Kórházból megerősítették, hogy elment Laszi – a Lacit nem tudták kiejteni a spanyolok, ezért spanyolosan Laszinak becézték a 75 évesen elhunyt Kubalát -, akit talán minden labdarúgónál jobban szerettek Spanyolországban.” – áll a Nemzeti Sport 2002. május 18-i számának 20. oldalán a beszámoló. 19-én délután négy órakor a Santa Teclában többezres tömeg tisztelgett Laszi előtt. Elbúcsúztatták, majd rengeteg emblematikus, tekintélyes személy és több, mint 15.000 ember csendben, szomorúan a végső nyughelyére kísérte, miközben a nevét skandálták. A Camp Nou hívta őt... Négy évvel később a Frank Rijkaard és Ronaldinho fémjelezte csapat a párizsi BL - fináléban elért sikerével gondoskodott róla, hogy pozitív élmények is fűződjenek május 17. napjához. Ezzel együtt a katalán csapat szurkolói számára ez a nap az emlékezés napja is egyben. Mindannyian emlékezünk Hazánk szülöttére, Katalónia bálványára, aki annyi örömet szerzett a Klubnak. Laszi számtalan siker részese és letéteményese volt, korának meghatározó alakjaként vonult be a labdarúgás történelemkönyvébe. Fantasztikus labdarúgó, csodálatos ember volt, akire bárki felnézhetett és milliók így is tettek. Köztük például az egykori világklasszis, Michel Platini, aki gyermekként láthatta, csodálhatta Kubalát, s ekkor a példaképe lett. Hatása nem csupán az FC Barcelonára volt jelentős, igaz leginkább a gránátvörös-kék egyesületre tekintve érezhető. A Blaugrana életének egyik legfontosabb részeként forradalmasította a klubot, mely hála Kubalának hihetetlen fejlődésnek indult az ötvenes években. Nem csak a pályán ért el sikereket, az FC Barcelonát százezrek szerették meg zsenialitásának köszönhetően és minden szempontból hozzájárult a sportág fejlődéséhez is. Ezenkívül számtalan alkalommal nyújtott segítő kezet mind honfitársainak, mind másoknak. Nagyon szomorú, hogy hazánkban méltatlanul kevesen ismerik. Ellenben Katalóniában úgy tekintenek rá, mint a „legnagyobb magyarra” egy halhatatlan legendára, egy mítoszra, az FC Barcelona szerves részére. Ódákat zengett róla a sajtó. A Les Corts, majd a Camp Nou és még jó néhány stadion publikuma éltette kórusban hétről-hétre, majd milliók búcsúztatták halálát követően. Elképesztő tiszteletnek örvend egész Spanyolországban, s aki csak látta játszani, egy lapon emlegeti Pelével, Maradonával, Di Stéfanóval és Puskással. Katalónia szívében utcát neveztek el róla és 2009-ben, a Camp Nou megnyitásának 52. évfordulóján ünnepélyes keretek között átadták Kubala mintegy két méter magas szobrát is, mely a stadion előtt kapott helyett. A Laszit lövés közben ábrázoló emlékmű szurkolók adományaiból készült el, jelezvén, hogy még mindig a legnagyobb futballistának tartják, s örökre velük marad. Nekünk az a feladatunk, hogy emlékét megőrizzük, szellemét pedig továbbvigyük. És megtanítsuk mindenkinek, hogy élt Katalóniában egy magyar, egy zseniális labdarúgó és csodálatos ember, aki öregbítette Hazánk és a Barcelona hírnevét. „Tehát ifjú emberke, ha most azt a nevet hallod, hogy Kubala László, akkor emeld meg a baseballsapkádat, és pillants fel a számítógépes játékodból, mert te bizony büszke lehetsz rá. Hazánk fia volt, bizony járhatott, játszhatott bárhol akár futballistaként, akár edzőként és neked, magyar fiatalnak kötelességed ismerni őt. És ha azt hallod, azt olvasod, hogy meghalt, ne hidd el. Kubala László már réges-régóta halhatatlan.”

Puskás Ferenc sportpályafutása! -1927. 04. 02. – 2006. 11. 17.- Puskás Ferenc 1927. április 2-án született Kispesten, ahol 1942-től a Kispesti Ac-ben futballozott, majd 1949-ben onnan került át az akkori Budapesti Honvédhez. Legnagyobb sikereit válogatottként érte el, tagja volt az ötvenes évek legendás aranycsapatának. Puskás 1945. augusztus 20-án az Ausztria elleni 5-2-es magyar győzelmet hozó találkozón mutatkozott be a válogatottban. A nemzeti tizenegyben, 1956. október 14-én (2-0) szintén az osztrákok ellen találkozón húzta magára utoljára a magyar címeres mezt, amikor akárcsak az első találkozón szintén szerzett egy gólt. Az Aranycsapat tagjaként érte el legnagyobb sikereit, 1952-ben vezetésével nyert olimpiai bajnoki címet a magyar válogatottunk a helsinki ötkarikás játékokon. Részt vett az 1954-es svájci világbajnokságon is, ahol az akkor legesélyesebbnek tartott magyar válogatott döntőt játszott a Német Szövetségi Köztársasággal. A várakozás ellenére a Bernben rendezett találkozón csapatunk 3-2 arányban kikapott a németektől. Nyolcvannégyszeres válogatottsága alatt 83 gólt szerzett magyar színekben. Rendkívül technikás, egyedülálló cselező készséggel rendelkező játékos volt. Az elmúlt évszázad mérkőzésén, az Anglia elleni 6-3-as összecsapáson legendássá vált visszahúzós csele után lőtt gólja szinte valamennyi, a futballról szóló dokumentumfilmben látható. Az 1956-os forradalom idején külföldön maradt. 1957-ben ugyan előszerződést kötött a Wiener Sportclubbal, de végül a Real Madrid ajánlatát fogadta el. Spanyolországban telepedett le, ahol négyszer a nemzeti együttesben is pályára lépett. 1958 és 1967 között a Real Madrid játékosa volt, ahol tovább halmozta sikereit. A Real Madriddal 3-szor volt BEK-győztes. Az 1960-as döntőn, a 7-3-as spanyol győzelemmel záruló találkozón például négy gólt lőtt az Eintracht Frankfurtnak. Edzőként Görögországban, Chilében, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában és Paraguayban dolgozott, 1993 áprilisától júliusáig volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya is. Szakvezetőként legnagyobb sikerét a görög Panathinaikosszal érte el, mely irányításával, BEK-döntőt játszott 1971-ben. A kilencvenes évek végén Nemzetközi Olimpiai Bizottság által megválasztott Évszázad Sportolója választáson, Egerszegi Krisztinával és Papp Lászlóval együtt bekerült a 91 jelölt közé, de végül a díjat Pelé kapta. Ellenben a Gazetta dello Sport összeállítása alapján Puskás Ferenc, 83 válogatott góljával minden idők legeredményesebb csatára, míg a Nemzeti Sport milleniumi szavazásán, Egerszegi Krisztina mellett, az olvasók szavazatai alapján ő lett az Évszázad Sportolója. A 75. életévének tiszteletére a futball legendáról nevezték el a Népstadiont, mely 2002 áprilisától Puskás Ferenc Stadion. 2006. augusztus 28-án lábnyomát elhelyezik a monte-carlói Bajnokok Sétányám. 2000. óta a Kútvölgyi korházba járt betegsége kezelésére, és ott is fejezte be életét 2006. november 17-én. 79 éves volt…

Romário de Souza Faria (Rio de Janeiro, 1966. január 29.), Brazil világbajnok labdarúgó, minden idők egyik legjobb csatára. Romario pályafutása során elérte az 1000. gólos álomhatárt, így Pelé után a világ második legeredményesebb csatára!.. Középcsatárként hazája válogatottjával 1994-ben világbajnok lett, de sikeresen szerepelt európai élklubokban is: "PSV Eindhoven, FC Barcelona" és a brazil CR Vasco da Gamában is. Még negyven éves kora után is játszott, ami ritkaság. Romario a brazíliai Rio de Janeiro egyik szegénynegyedében született 1966. január 29-én. Ő is mint oly sok nagy brazil futballista, szegény családból származott, ezért mindig hatalmas volt benne az ambíció hogy megmutassa magát a világnak. Romario Riói születésű, imádja szülővárosát, csak ott érzi jól magát igazán, szóval egy igazi Carioca. Ha otthon volt, csak Riói klubokban játszott: "Vasco da Gama, Flamengo, Fluminese". Romario pályafutása során hivatalos mérkőzéseken 1000. gólt ért el, amit csak maga Pelé tudott túlszárnyalni!.. A brazil válogatott történetének harmadik, a brazil liga második legeredményesebb góllövője, hazájában hatszoros gólkirály. A FIFA 1994-ben a világ legjobb játékosának választotta, a nemzetközi szövetség 100. születésnapján 2004 márciusában pedig bekerült a valaha élt 125 legnagyobb játékos közé.. Yo soy El Diego című önéletrajzában Diego Maradona azt mondja róla, hogy „hihetetlen befejezőember”, „nem látott még hozzá hasonló csatárt” és hogy „gondolkodás nélkül beválasztaná álomcsapatába”. A futballista mindent elért, amit játékos elérhet. A brazil nemzeti csapatban hetvenháromszor szerepelt, ötvenhat gólt szerzett. 1994-ben öt góllal járult hozzá a válogatott világbajnoki címéhez. Számos klubban játszott. Az útja Brazíliából Európán és Ausztrálián keresztül vezetett ismét Brazíliába. Első nagy Brazilíai sikerét még a Vasco da Gama csapatában érte el az 1987-es szezonban, amikor brazil bajnok lett a csapattal. Az 1986-87-es Brazil bajnok - Vasco da Gama:. Acacio -- Donato, Marco Aurelio, Délio, Naldo -- Geovani, Djalminha, Nilton, Bismarck -- Romario, Dinamite.. Edző: Mario Zagallo.. Romario karrierje legsikeresebb szakaszát a PSV Eindhoven, a Barcelona és a Valencia csapataiban töltötte. Romario ezután Európába szerződött, első csapata a holland PSV Eindhoven volt, amellyel rögtön első évében bajnok is lett. Az 1988-89-es Holland bajnok - PSV Eindhoven:. Van Breukelen -- Van Aerle, R. Koeman, Heintze, Nielsen -- Janssen, Lerby, Linskens, Vanenburg -- Romario, Kieft.. Edző: Guus Hiddink.. A Holland időszaka alatt 1988-1993 között három bajnoki címet zsebelt be. 1993-ban aztán Romário a spanyol Barcelona sztárcsapatához igazolt, és talán élete legjobb szezonjában 33 meccsen 30 találatot jegyzett a katalánoknál. Romario ott volt a Milan ellen 4-0 arányban elbukott Bajnokok Ligája-fináléban is. Az 1994-es Spanyol bajnok - FC Barcelona:. Zubizarreta -- Ferrer, Ronald Koeman, Nadal, Sergi -- Beguiristain, Bakero, Amor, Guardiola, -- Romario, Sztoicskov. Edző: Johan Cruyff.. Romario, élete legjobb évében, 1994-ben világbajnok lett Brazíliával, és a torna gólkirálya lett 5 góllal, pályafutása legnagyobb sikerét elérve. Az 1994-es világbajnok - Brazília:. Taffarel -- Jorginho, Aldair, Marcio Santos, Branco -- Mazinho, Mauro Silva, Dunga, Zinho -- Romario, Bebeto.. Kapitány: Carlos Alberto Parreira.. Romario a világbajnokság megnyerése után sokat ünnepelt otthon Brazíliában, és hazament a Flamengóba is. Aztán Európába 1996-ban tért vissza, a Valencia csapatához. Itt azonban két év alatt csak tizenegy találkozón lépett pályára, így 1998-ban hazatért, és egy kis katari kitérőtől eltekintve már csak a brazil bajnokságban ontotta a gólokat. "Az elmúlt húsz év csodálatosan alakult számomra. Hogy őszinte legyek, azért fejezem be, mert nem érzek magamban annyi erőt, hogy folytatni tudjam. November óta nem játszottam, fel is szedtem három-négy kilót, ebben a korban már nagyon nehéz visszanyerni a kondíciómat. Örülök is, mert nem kell többé edzenem és utaznom" - mondta mosolyogva. Pályafutása vége felé többször volt játékos-edző a brazil Fluminensénél. De mint beszámolt róla, nem tudja elképzelni, hogy edzői szerepben tűnjön fel a pálya szélén. 1994 volt a legsikeresebb éve, megkapta az aranylabdát, világbajnok, spanyol bajnok és gólkirály lett a Barcelonával. Rajta kívül csak három ember szerzett legalább ezer gólt. Az egyiket Pelének hívták, a másik kettő kevésbé ismert: a német származású Friedenreich és az osztrák Binder lehetett erre büszke még a 20. század első felében. Névjegye Teljes neve: - Romario de Souza Faria Születési ideje: - 1966. január 29. Születési helye: - Rio de Janeiro, Brazília Állampolgársága: - Brazil Magassága: - 169 cm Posztja: - Csatár Klubjai 1985-1988: - CR Vasco da Gama - 47 mérkőzés - 27 gól 1988-1993: - PSV Eindhoven - 115 mérkőzés - 100 gól 1993-1995: - FC Barcelona - 62 mérkőzés - 41 gól 1995-1996: - CR Flamengo - 26 mérkőzés - 18 gól 1996-1997: - Valencia CF - 12 mérkőzés - 6 gól 1997-1999: - CR Flamengo - 44 mérkőzés - 36 gól 1999-2002: - CR Vasco da Gama - 46 mérkőzés - 41 gól 2002-2004: - Fluminense FC - 60 mérkőzés - 37 gól 2005-2006: - CR Vasco da Gama - 32 mérkőzés - 22 gól 2006-2007: - Miami FC - 25 mérkőzés - 5 gól 2006-2007: - Adelaide United FC - 4 mérkőzés - 2 gól 2007–2008: - CR Vasco da Gama - 6 mérkőzés - 3 gól Válogatottság 1987–2005: - Brazília - 85 mérkőzés - 71 gól Dicsőséglistája * Világbajnok "World Cup winners": - 1994 * Világbajnokság legjobb játékosa "World Cup's top player": - 1994 * Copa América győztes "Copa America winners" 2 x: - 1989, 1997 * Brazil bajnok "Brazilian Primeira Liga winners" 4 x: - 1987, 1988, 1996, 1999 * Brazil Carioca bajnok "Brazilian Carioca campeonato winners" 4 x: - 1987, 1988, 1996, 1997 * Brazil gólkirály "Brazilian Liga top scorer" 6 x: - 1987, 1988, 1995, 1997, 1998, 2000 * Holland bajnok "Dutch Eredivisie Liga winners" 3 x: - 1989, 1991, 1992 * Holland gólkirály "Dutch Eredivisie Liga top scorer" 2 x: - 1991, 1992 * Spanyol bajnok "Spanish Primera Division winners"2 x: - 1993, 1994 * Spanyol szuperkupa győztes "Supercopa de Espana": - 1993 * Spanyol gólkirály "Spanish Primera Division top scorer": - 1994 * Spanyol bajnokság legjobb játékosa "Spanish league's top scorer": - 1994 * Bajnokok Ligája gólkirálya " Champions League's top scorer" 2 x: - 1990, 1993 * A FIFA Top 100 tagja "FIFA Top 100": - 2004

„Nem ölte meg az anyám. Nem ölte meg az apám. Rá szavazok” – szólt George Weah egyik kampányjelszava az 2005-ös libériai elnökválasztás előtt. S a reklám híven tükrözte a 14 esztendőn át tartó, 250 ezer emberéletet követelő polgárháborúból nemrég ocsúdó nyugat-afrikai ország közhangulatát, amely nem sokat javult az óta, hogy 1997-ben Charles Taylor, a rettegett hadúr a voksok 75 százalékát kapta többek között a politikatörténet alighanem legabszurdabb szlogenjének köszönhetően: „Megölte az apám. Megölte az anyám. Mégis rá szavazok.” Az országot vérbe borító exelnök azóta a helyére került – a hágai Nemzetközi Bíróság előtt várja ítéletét 11 rendbeli háborús és emberiség elleni bűntettéért –, Libéria pedig szépen lassan elindult a felemelkedés és a demokratizálódás útján. Igaz, nem Weah vezetésével: a volt labdarúgó fölényes győzelmét ígérő 2005-ös elnökválasztás során végül meglepetésre Ellen Johnson-Sirleaf asszony nyert, így az 1995-ös aranylabdás kénytelen volt szembesülni élete talán első igazi kudarcával, és vereségét elismerve tudomásul venni a neki jutott ellenzéki szerepkört. Fellépéséért vízparti háza felgyújtásával büntették De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen hosszú út vezetett odáig, míg a Monaco, a Paris SG, a Milan, a Chelsea, a Manchester City és a Marseille korábbi csatára a politika mezejére lépett. Hogy mást ne említsünk, amikor 2001-ben, még aktív játékosként a BBC internetes kiadásának vendége volt, Weah a következőképpen válaszolt az elnöki ambícióit firtató olvasói kérdésre: „Nem kell nekem elnöknek lennem ahhoz, hogy egyesítsem az országot, és nincsenek is ilyen terveim. Hasznos tagja akarok lenni a társadalomnak, de semmiképp sem szeretnék politikusnak állni.” A mondatra a későbbi események tükrében két lehetséges magyarázatot találunk. Az első szerint a Libériában már akkor is „George királynak” becézett nemzeti hős csak hívei nyomására vállalta utóbb az elnökjelöltséget. A második – hihetőbb – változat szerint a politikai szerepvállalásra titokban már korábban is készült, de amíg Taylor hatalmon volt, nyíltan nem vállalhatta efféle terveit. Hiába, meg kellett válogatnia a szavait: néhány nappal azután, hogy nyilvánosan sürgette az ENSZ erőinek hatékonyabb libériai fellépését, tengerparti háza porig égett… Más alkalommal pedig azzal bosszantotta fel a féktelen vezért, hogy nem volt hajlandó jelenlétében levenni a napszemüvegét. Kevés jelölt állíthatta: sohasem ölt embert A sötétség évei azonban 2003ban véget értek, és egy évvel később már Weah is bátran bejelenthette: indul a 2005-ös elnökválasztáson. Noha nem tartozott a társadalom elitjéhez (nem a XIX. században Amerikából visszavándorló felszabadított rabszolgák utódjainak, hanem 13 gyermekes, ősafrikai szülőknek a leszármazottja), a népszerűsége kétségtelenül megvolt ahhoz, hogy az Economist listáján 2003-ban a világ legrosszabb lakóhelyének nyilvánított ország élére álljon. Hírnevéről mindent elmond, hogy tíz évvel ezelőtt a fővárosban, Manroviában egyetlen utcai műemlék állt: George Weah bronzszobra. És még egy fontos érv mellette szólt. Ahogyan Simon Kuper, a Financial Times újságírója fogalmazott: „Weah azon kevés libériai milliomos közé tartozik, aki egyenes úton gazdagodott meg, és aki ahelyett, hogy kivett volna belőle, pénzt fektetett az országba. S politikai riválisai többségével ellentétben ő sohasem ölt embert.” A fenti két állítás igazságtartalmát általánosságban nemigen lehet megkérdőjelezni (utóbbiét konkrétan sem), sokan mégis úgy gondolják, a Weah becsületességéről szóló mítosz és a „neki már van pénze, minek lopjon többet?” logika nem egészen állja meg a helyét. Elnöki kampányát állítólag Nigériából érkező, tisztázatlan eredetű dollárszázezrek „erősítették”, ahogyan rossz nyelvek szerint a választási csalásra vonatkozó vádjait is azután vonta vissza, hogy hárommillió dollárral jobb belátásra bírták. S bár a közvéleményben futballsikerei mellett különböző jótékonysági akcióiról, az UNICEF-nél betöltött jószolgálati követi szerepéről is ismert játékos a legendák szerint „fél vagyonát” Libériára és az ország válogatottjára költötte, kétkedők bőven akadnak. A kritikusok felvetik: szép, szép, hogy ilyen gesztusokat tesz, de ellenőrizték-e valaha, hogy a beígért pénzek tényleg célba értek? Vagy olyan ő, mint az egér a sajtgyárban, aki a saját „birodalmában” korlátlan úr, és úgy érzi, minden az övé? Volt csapattársai szerint igen: noha tényleg Weah vásárolta a mezeket, szervezte a médiakapcsolatokat a válogatottnak, cserébe rendszeresen megmondta, kivel akar együtt játszani, és kivel nem. Aki nem jár iskolába, ne akarjon elnök lenni! Az ellene felhozott legerősebb érv azonban nem öntörvényű, összeférhetetlen jelleme, hanem szerény iskolai végzettsége és politikai felkészületlensége volt. Kibukott gimnáziumi tanulóként, sohasem tisztázott helyről szerzett sportvezetői diplomával a kezében kevéssé győzte meg azokat, akik a katasztrofális helyzetben lévő ország élére a nemzetközi politikai életben is megbízható személyt kívántak látni. Persze Weahnak erre is megvolt a – lássuk be, kissé demagóg – válasza: „Nem szükséges különösebb politikai tapasztalat ahhoz, hogy valaki iskolát, elektromos áramot, ivóvizet, járható utakat adjon a lakosságnak.” Aztán a Világbank elismert gazdasági szakemberével, a korábbi pénzügyminiszterrel szemben elbukott választás során kiderült, gólokkal nem lehet államfői szerephez jutni. Vagy mégis? Az évek óta az Egyesült Államokban élő Weah nemrég jelezte: 2011-ben ismét versenybe száll az elnöki székért.

sikerei: Rio Grande állam bajnoka, kupagyőztese és gólkirálya (1999), Copa do Sul-győztes (1999), Intertotó-kupa-győztes (2002), spanyol bajnok (2005, 2006), spanyol Szuperkupa-győztes (2005, 2006), a FIFA Klubvilágbajnokság ezüstérmese (2006), BL-győztes (2006), világbajnok (2002), U-17-es világbajnok és Copa America-győztes (1997), Copa America-győztes (1999), a Konföderációs Kupa ezüstérmese, gólkirálya és legjobb játékosa (1999), U-21-es vb-résztvevő (1999), olimpiai résztvevő (2000), olimpiai bronzérmes (2008), a Konföderációs Kupa győztese (2005) és résztvevője (2003), vb-résztvevő (2006), az U-17-es világbajnokság legjobbja (1997), Gaucho állam gólkirálya (1999), az Év csapatának tagja Dél-Amerikában (1999), a brazil bajnokság bronzlabdása (2000), az Év csapatának tagja Brazíliában (2000), a vb All Star-csapatának tagja (2002), az Év játékosa a FIFA és a World Soccer szerint (2004, 2005), az Év játékosa Spanyolországban (2004, 2005, 2006), az Év idegenlégiósa és gólpasszkirálya (2006), bronzlabdás (2004), az Év harmadik legjobb játékosa az Onze Mondial szerint (2002, 2004), az Év csapatának tagja az ESM szerint (2004, 2005), az Év csapatának tagja Spanyolországban (2004, 2005, 2006, 2007), a BL legjobb csatára (2005), aranylabdás (2005), az Év játékosa az El País szerint (2004, 2005), az Év játékosa az Onze Mondial szerint (2005), az Év játékosa a FIFPro szerint (2005, 2006), az Év harmadik legjobb játékosa a FIFA és az Onze Mondial szerint (2006) az év csapatának tagja az uefa.com szerint (2004, 2005, 2006), az Év csapatának tagja az Onze Mondial szerint (2002, 2004, 2005), a BL legjobb játékosa (2006), az Év csapatának tagja a FIFPro szerint (2005, 2006, 2007), az Év csapatának tagja az UEFA szerint (2004, 2005, 2006) A brazilok manapság Kaká és Robinho melletti legnagyobb csillaga 2005 tájékán vitán felül a világ legzseniálisabb középpályása volt, a csúcsra juttatta a Barcelonát, azonban éppen pályafutása tetején ingott meg és menekült az elvárások elől az alkohol karjaiba. Hosszas szenvedés után úgy döntött menedzsereivel, hogy az a legjobb a számára, ha új kihívásokat keres Milánóban, ahol egyre inkább magára talál. A kis Ronaldo de Assis Moreira egy nagyon szegény Porto Alegre-i családba született, a három közül a legkisebb gyerekként. Élték a brazil munkásfamíliák örömtelinek korántsem nevezhető életét, amikor váratlanul rájuk mosolygott a szerencse: bátyja profi futballista lett, válogatott csatárrá nőtte ki magát, játszott otthon a Grémióban, később Mexikóban, Japánban és Franciaországban is. De „az élet nem habostorta, Pelikán elvtárs”: a bátyjuk által vásárolt ház úszómedencéjébe 1992-ben belefulladt édesapjuk. A kis Ronnie is követte bátyja példáját, korán futballozni kezdett a helyi Grémióban. Nem is akárhogyan: a városi rivális International elleni házi derbik közül volt olyan, amelyen 24 gólt lőtt, hármat ráadásul szögletből csavart be! Nagy kedvence volt Valdo, aki a francia PSG-ben játszott, és sokáig az ő autogramjával tért nyugovóra, mint egykoron Zinedine Zidane aludt Enzo Francescoli mezével. 1997-ben már a nagyvilágnak is megmutatta magát: a serdülőválogatottal megnyerte a korosztályos Copa Americát, majd Egyiptomban a világbajnokságot is. Hősünk lett ez utóbbi torna legjobbja, 18 évesen a Grémio nagycsapatának oszlopos tagja lett, aláírhatta első profiszerződését is, hogy egy esztendő múltán már állami bajnoki és gólkirályi címet ünnepelhessen a „kékek” színeiben. A döntőben két csodálatos gólt lőtt, ennek jutalmául Wanderlei Luxemburgo akkori edző elvitte magával az 1999-es Copa Americára is, ahol viszont hősünk kevés lehetőséget kapott két példaképe, Rivaldo és Ronaldo mögött – egy gólra azért így is jó volt. A Konföderációs Kupára viszont a brazilok a B csapatukkal utaztak, emígyen itt már főszerepet osztottak Ronaldinhóra, amit igencsak meghálált: 6 góllal a torna gólkirálya lett! Ekkor vált igazán sztárrá helyiérdekű csillagocskából, ennek örömére gyorsan meg is csináltatta kiálló fogsorát... A Grémióban remekelt, sok szurkoló csak miatta járt mérkőzésekre. Pályára lépett a 2000-es sydneyi olimpián, de hatalmas csalódást okozott mind az ő, mind csapata játéka, még a legjobb négy közé sem jutottak! Nem csak önzősége/zsenialitása osztotta meg a médiát: egyrészt az új kapitány, Leao nem hívta őt be a közvélemény nyomására sem a keretbe, másrészt sokan kövérnek tartották a karmestert... Aki ekkoriban váltott nevet: mivel ő már sokadik Ronaldo a nemzeti tizenegyben, így hivatalosként a Ronaldócska, azaz Ronaldinho nevet vette fel. Az már csak hab a tortán, hogy a mai Ronaldo fiatalkorában szintén kis Ronaldóként, azaz Ronaldaóként szerepelt (pl. az 1994-es vb-n) a Benfica akkori válogatott védője, Ronaldo miatt. „Dinho” időközben szeretett volna a Grémióból Európába igazolni, de a brazil klub vezetői még a Leeds United 80 millió fontos ajánlatát is visszautasították, és szintén fölöslegesen kilincselt a Barca, a Real, a Milan és a Bayern is. Ám a brazil vezetők nagyon eltaktikázták magukat, mivel az ifjonc szerződése 2001 nyarán lejárt, és Ronaldinho képes volt fél évig nem játszani, csakhogy elhagyhassa a klubot. Történt ugyanis, hogy a PSG-hez írt alá, ám mivel a braziloknak járt némi pénz (Ronnie két hónappal szerződése lejárta előtt írta alá előszerződését), a két klub közötti vita miatt márciustól szeptemberig egyetlen meccset sem játszhatott. Franciaországban első szezonja nagyon jól sikerült, hajtott, nagy gólokat lőtt, de edzője, Luis Fernandez egyre többet piszkálgatta, mivel nem volt hajlandó magát alárendelni a taktikának és túl sokat egyénieskedett (ahogyan az várható is volt). Új szövetségi kapitánya, Luiz Felipe Scolari így is magával vitte a vb-re, és egyáltalán nem döntött rosszul az ősz mester. Ronaldinho afféle irányító középpályás volt Rivaldo és Ronaldo mögött, rendkívül látványos cseleivel, remek passzaival hamar közönségkedvenc lett Ázsiában is. Az angolok ellen egy távoli szabadrúgással viccelte meg David Seamant, majd egy csodálatos szóló után adott gólpasszt Rivaldónak, ám a második félidőben – kissé szigorúan – kiállították. Aranyérmesként bekerült a torna Dream-teamjébe és a világbajnokság 5. legjobb futballistájának választották meg. Az álomszerű nyarat egy rémálomszerű szezon követte: a PSG-ben gyakran csak csere volt, néha még az sem, és valljuk meg őszintén, nem is mindig érdemtelenül... Akkor már minden erejével új kérőire koncentrált: legkitartóbban a Manchester United, a Real és a Barca kapacitálta őt. Ronaldinho ezúttal nem a pénz, a MU mellett döntött, hanem az eszére hallgatott, mondván, a spanyol bajnokság jobban fekszik neki. A Real is vitte volna, de ők úgy tervezték, hogy a vásárlás után még egy évig a franciáknál hagyják, kölcsönben (egy legenda szerint viszont nem illett volna a Real Madrid szépfiú-imidzsébe). Végül is zseni az akkori gyengébb csapatot, a Barcát választotta, akik 30 millió eurót fizettek érte. Az irányító négymilliót kapott aláírásáért – ügynök bátyja jó munkát végzett! 2003 őszén a Barca soha nem látott mélységekbe süllyedt, egyedül őrá nem lehetett panasz: ha pályára lépett, remekül mozgatta társait és óriási gólokat lőtt. S ez még csak a kezdet volt: az év végére fantasztikus formába lendült, klubja feljött a bajnokság harmadik helyére, meneteltek az UEFA-kupában is. Amikor 2004-ben távozott az addigi csapatkapitány, Phillip Cocu és elődje, Luis Enrique is, akkor Carles Puyolnak ajánlották fel a csapatkapitányi karszalagot. „Charlie” viszont visszautasította azt, mondván, Ronaldinho jobban megérdemli, mert vitathatatlanul a csapat legjobbja és így mindenki felnéz rá. Időközben az egykori szegény kisfiú a leggazdagabb sportolók közé jutott, évi tízmilliós fizetésével, amiből négyet a katalánok, hatot a *, a ** és a *** cégek fizetnek neki. Azon az őszön egyértelműen ő volt a világ legjobbja, és bár a tél közeledtére mintha elment volna a kedve a játéktól, de a FIFA és a tekintélyes Word Soccer is őt látta a világ legjobbjának 2004-ben. Tavasszal már sokkal jobb formában játszott, otthol 2.71-es (azaz nagyon jó) átlaggal segítette klubját a várva-várt bajnoki aranyhoz, a BL-ben a Chelsea ellen pedig belőtte az Év góljait. 2005 végén bekerült az Év európai álomcsapatába is: „Minden lényeges szavazáson (FIFA, Aranylabda, World Soccer, Onze Mondial) a 25 éves támadó középpályást találták az esztendő legjobb játékosának, ezek alapján nehéz elvitatni, hogy bármilyen orgánumnál – így a Nemzeti Sportnál is – helye van az év csapatában. A Primera Divisiónt 2005-ben uraló (a tavasszal bajnoki címet szerző, az ősszel győzelmi rekordot döntve az élen álló) Barcelonánál ő a szellemi vezér, miként a brazil válogatottban is, amellyel a mögöttünk hagyott esztendőben megnyerte a Konföderációs Kupát, illetve megszerezte a vb-kvalifikációt. Azon kevesek egyike, akinek minden mozdulatán érződik, hogy imádja, amit csinál, és nem veszett ki belőle a játék szeretete” – szólt az indoklás. Aki látta londoni rakétáit, bizonyára érti, miért is szokták Ronaldinhóra mondani, hogy ő egy másik bolygóról jött... 2005 nyarán pihenésképpen a németországi Konföderációs Kupán győzelemre vezette a selecaót: a csoportmérkőzéseken ugyan látványosan lazsált, de az elődöntőben és a döntőben is betalált. Tizennégy világbajnoki selejtezőn lépett pályára, négy gólt lőtt, a Barcában pedig ősszel élete legjobb formájába lendült, minden bejött neki, egyszerűen tarthatatlan volt. Tavaszra viszont egy kissé elszürkült, a BL-fináléban sem ment neki, ez előre is vetítette szörnyű vb-szereplését. A horvátok ellen egy zseniális lövéssel kezdett, de ezután már csak felvillanásai voltak, az ausztrálok ellen klasszikus irányítóként sem futott szekere (a „helye” ugyebár a bal oldalon van), a japánok ellen is csak momentumai voltak. Ghána ellen kimondottan gyengén futballozott, a franciák elleni kieséskor pedig abban a pozícióban okozott hatalmas csalódást, ahonnan 2002-ben Rivaldo sokszor átlendítette a holtponton a brazilokat: a csatársorban, Ronaldo mellett. A mérkőzés vége felé volt ugyan egy jó szabadrúgása, de nem ezt a vb-teljesítményt vártuk tőle. Ősszel a Barcában sem produkált éppen kiegyensúlyozottan, bár ha jobb percei voltak, mérkőzéseket döntött el, sőt, a szezon felénél ő vezette a góllövőlistát. A szokásos év végi szavazásokon a FIFA-nál és az Onze Mondialnál harmadik lett, az Aranylabda-szavazáson negyedik, de fényévekre a dobogótól; az uefa.com voksolását viszont megnyerte. 2007 elején, pár nappal Ronaldo Milánóba érkezése után mindkét ottani klub, az Inter és a Milan is ajánlatot tett Ronaldinhóért, sőt, a nápolyi ultrák is gyűjteni kezdtek 134 millió eurós kivásárlási árára. Végül a Milan lett a győztes, akik 21 millió euró fejében írhattak alá vele három idényre szól szerződést. A Manchester City ugyan jóval többet ajánlott érte, ám őket a sztár visszautasította. Az olimpiáról hazatérve Olaszországban nem kezdett kimondottan jól, de miután betalált az Inter elleni rangadón, itt is közönségkedvenccé vált az egyébként már a spanyol állampolgárságot is megszerző klasszis. A válogatottból néha kimarad ugyan, klubjában is a kispadra kerül olykor-olykor, sokszor sérült, azonban nemzeti csapata még hosszú ideig elképzelhetetlen nélküle… Dunga is így gondolja, ám a 2009-es Konföderációs Kupára nem vitte magával. 2005 novemberében, amikor a Real Madridot vezérletével saját pályáján alázták meg a katalánok, olyan zseniálisan futballozott a 90 perc alatt, hogy a hazai közönség is felállva tapsolta meg őt! Előtte ilyenfajta „standing ovation” csak egy bizonyos Fernando Redondónak járt a Santiago Bernabéu-stadionban…

Pelé tisztában van azzal, hogy kivételes tehetségét Istentől kapta, neki tartozik köszönettel. Vallja, hogy a Teremtő egész életében rajta tartotta a szemét. Felidézi, hogy gyermekkorában többször is veszélybe került az élete: egyszer a vonatablakból esett majdnem ki, egy másik alkalommal kis híján a folyóba fulladt, harmadszor pedig az esőzéstől beomlott az az üreg, amelyben Pelé játszani szokott a barátaival. Egy kisfiú halálát lelte az üreg alatt. Pelének az édesanyja még korábban megtiltotta, hogy felkeresse az üreget, ő azonban nehezen törődött ebbe bele, s azon törte a fejét, hogyan cselezhetné ki az édesanyját, s szökhetne el otthonról. Ám mielőtt erre sor kerülhetett volna, érkezett a hír a tragédiáról. Pelé Isten kegyelmének tulajdonítja, hogy mindhárom említett esetben életben maradt. Hitéről így vall: „Egész életemben vallásos voltam. Katolikus családból származom, erős hittel. Bármerre is vezetett utam, mindenhol Istent kerestem. Gyermekkoromban csak akkor játszhattam a többiekkel, ha előtte elmentem misére a Santa Terezinha-templomba. Folytatnom kellett a családi hagyományokat. Gyerekként e hagyományok hatására lettem vallásos. A család és mások tisztelete képezi alapját az életemnek, és tölt el nagy lelkierővel. Isten tehetséget adott nekem, és én mindig kötelességemnek tartottam, hogy jó célra használjam. 1962-ben, a chilei világbajnokságon ébredtem rá a maga teljességében, hogy én is csupán egyszerű halandó vagyok, akinek megvan a maga tennivalója a földi élete során. (ezen a világbajnokságon Pelé csak az első két mérkőzésen játszott, mivel súlyosan megsérült a csehszlovákok elleni csoportmérkőzésen – a szerk.) Úgy éreztem, mivel mindannyian meghalunk egyszer, tisztelnünk kell az életet, hasznosan kell kitöltenünk azt, és úgy kell viselkednünk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy viselkedjenek velünk. Mindenért, ami vagyok és amit elértem, Istennek tartozom köszönettel. A hitem segített végig az utamon. Tisztelem az összes többi vallást, amely hisz Istenben. Nem érdekel, ki honnan jön, mert hiszem, hogy minden út Istenhez vezet. Tisztelnünk kell felebarátainkat, a hitüket, a vallásukat, amíg ők is tiszteletben tartanak másokat.” Kiemelten idézi fel Pelé az 1970-es mexikói labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Brazília és ő maga is a harmadik világbajnoki címét szerezte meg. Mint kétszeres világbajnoknak és a világ vitathatatlanul legjobb labdarúgójának, az ő feladata volt, hogy erősítse fiatalabb és tapasztalatlanabb játékostársaiban az elszántságot, a küzdenitudást. A brazil csapat szereplésének másik alapvető eleme az ima volt. Ennek előzményeként Pelé felhívta telefonon Rose-t, a feleségét, aki elmesélte neki, hogy otthon, Brazíliában mindennap összegyűlik a család, és imádkoznak értük. „Remek ötletnek tartottam, és a gondolattól, hogy közösen imádkozzunk a csapattal, elsírtam magam” – emlékszik vissza Pelé. „Elmondtam a tervemet a társaimnak is. Először Rogérióval és Carlos Albertóval beszéltem, akik egyből benne voltak. Utána a csapat egyik vezetője, Antonio do Passo is csatlakozott, így négyen kezdtük el az egészet. Később Tostao, Piana, majd Mario Américo is velünk tartott. A küldöttség közel negyven főt számlált, és ahogy haladt előre a torna, szinte mindenki bekapcsolódott… A torna során szinte napi rendszerességgel imádkoztunk, általában vacsora után… Minden napra találtunk valamit, amiért imádkozhattunk – a betegekért, a vietnami háború áldozataiért, valakinek az egészségéért és még megannyi másért. Sohasem imádkoztunk azért, hogy nyerjük meg a világbajnokságot. Legfeljebb azt kértük, hogy ne sérüljön meg senki súlyosan, és legyen egy kis szerencsénk. Azt gondolom, e közös imák rendkívül fontos szerepet játszottak a csapat összekovácsolásában. Az emberek lelke könnyebb lett. Olyanok voltunk, mint egy igazi család, kölcsönös tisztelettel viseltettünk egymás iránt, kerültünk minden bántó megjegyzést. Nagyszerűen kijöttünk egymással. Hogyan is veszíthettünk volna egy ilyen háttérrel?” A labdarúgás szakértői szerint az 1970-es mexikói világbajnokság volt minden idők legkiemelkedőbb vb-je, a győztes, Pelé vezérelte brazil csapat pedig a sportág valaha volt legjobb együttese (Legfeljebb a mi Aranycsapatunk volt hozzájuk hasonló, teszi hozzá a recenzens.) Amit az a brazil válogatott bemutatott, az már nem is egyszerűen futball volt, hanem művészet, a labdarúgás és a táncjáték különleges harmóniája, minden mozdulat tökéletesen megkoreografált, ugyanakkor az ellenfelek számára kiismerhetetlen, követhetetlen. Önéletírásában Pelé felidézi, hogy három pápa is fogadta őt eddigi élete során: VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek. Közülük ketten kedvelték a labdarúgást: „VI. Pál sokat tudott a labdarúgásról, és szívesen beszélgetett is róla. II. János Pál ugyancsak futballkedvelő volt, fiatalon Lengyelországban maga is játszott. Sohasem feledem, milyen kedvesen fogadta, amikor átadtam neki a riói Cristo Redentor, a Megváltó Krisztus-szobor kicsinyített mását.” Tudjuk, hogy gyakran előfordul, a híres és elismert személyiségeknél nincs mindig egyenes arányban az emberi, illetve a hivatásbeli, szakmai nagyság. Pelénél azonban e két fogalom tökéletes összhangban harmonizál egymással. Önéletírása nem csupán a labdarúgást kedvelőknek szerezhet nagy élményt, hanem mindazoknak, akik mélyebben érdeklődnek az élet mélyebb dimenziói iránt, s elgondolkoznak többek között azon, hogy mit jelentenek az olyan fogalmak, mint hit, siker, kudarc, tehetség, szorgalom, akarat, család, szeretet, szolidaritás (Gabo Könyvkiadó, 2010.)

Sokan a legnagyobb labdarúgónak tartják. Mentalitását, királyi stílusát, állóképességét, egyéni technikai tudását a csapat érdekeinek rendelte alá, ösztönösen érte el, hogy társai az utasításai szerint játszanak. Di Stéfano maga volt a megtestesült "totális foci" - jóval azelőtt, hogy ezt a kifejezést kitalálták volna. Az egyik pillanatban a saját tizenhatosán belül védekezett, a következőben a középpályán szervezte az akciót, végül gólt lőtt. Apja a legnagyobb Buenos Aires-i klubban, a River Plate-ben játszott. Ugyanitt a fiatal Di Stéfano 1944. augusztus 18-án jobbszélsőként mutatkozott be, majd kölcsönadják a Huracánnak ahol megtanulja a középcsatár szakmai fogásait. Az argentin profi labdarúgók 1949-ben magasabb jövedelem reményében sztrájkolni kezdek. A klubok kirekesztették őket, és a tervezett mérkőzéseket amatőrökkel játszották le. A profi sztárok Kolumbiába, a FIFA fennhatóságán kívül felállított kalózligába mentek. Ott Di Stéfano a sztárok sztárja volt. A Real Madrid sportklub alapításának ötvenedik évfordulója tiszteletére rendezett tornán a Real vezetői megállapodtak a Millonarisszal, hogy megveszik őt. Közben a Barcelona a River Plateval kötött szerződést megvásárlásáról. Egy spanyol labdarúgó-döntőbíróság úgy rendelkezett, hogy Di Stéfano játszon egy évadot a Realban, egyet pedig a Barcelonában. A Reálban nyújtott gyenge teljesítménye miatt a Barcelona eladta részét a Reálnak, és lám Di Stéfano megtáltosodott. Négy évvel későbbi rangadón mesterhármast rúgott a Barcelonának. Megszületett a legenda.Miguel Munoz játékostársa így jellemezte "Di Stéfanóban az a legnagyszerűbb, hogy ha ő ott van a csapatodban, akkor minden poszton két játékosod van." KLUBCSAPATAI: RIVER PLATE 1943-1945 HURACÁN 1946-1947 RIVER PLATE 1947-1949 MILLONARIOS 1949-1953 REAL MADRID 1953-1964 ESPANOL 1964-1966

A francia sportdiplomata az UEFA nyoni főhadiszállásán mosollyal az arcán válaszolt arra a kérdésre, hogy tudja-e az okát, miért utálják annyira a szigetországban. Az ellenszenvet nem az váltja ki, hogy Platini köztudottan támogatja a pénzügyi fair-playt, és nem is az angol klubok tulajdonosait haragította magára, a problémát szerinte az okozza, hogy Franciaországban látta meg a napvilágot: „Nem, nem. Azért utálnak, mert francia vagyok” – jegyezte meg. „Ez részét képezi az Anglia és Franciaország közötti legendás versengésnek. Ennyi az egész” – tette még hozzá az UEFA egyik konferencia termében ülve. Az európai klubok sokszor esztelen költekezéséről azt mondta: „Ez már filozófia tárgya. Nem mondhatjuk azt, hogy több pénzt költhetsz, mint amennyi bejön. Ez ugyanolyan, mint a gazdaság Britanniában, Franciaországban és Olaszországban, ahol a kormányoknak meg kell szorítaniuk az övéiket. Nekünk a labdarúgásban kell ugyanezt tennünk.” Az UEFA a jövőben ragaszkodik a klubok pénzügyi egyensúlyához, amennyiben valaki megszegi a szabályokat, akár ki is zárhatják a nemzetközi kupákból: „Pontosan tudják, hogy mit fogunk tenni, úgyhogy csak rajtuk áll a dolog. Nagyon igazságosak és kemények leszünk, a kockázattal tisztában vannak.” Az újságíró később arról kérdezte az UEFA elnökét, hogy nevezzen még két dolgot, amit szeret az angol labdarúgásban, azonban egynél megállt, a másodikat már valamiért nem árulta el: „A szurkolók. Az angol labdarúgásban nagyszerű a légkör, a legjobb.” Az angol labdarúgókról sem nyilatkozott túl hosszan: „Nos, amikor van néhány angol játékosod a pályán, nem játszanak annyira rosszul.” „Nézze, van néhány dolog, amit szeretek, és van néhány dolog, amit nem szeretek, ugyanígy van Franciaországban is. Talán ez azért van, mert már 56 éves vagyok, amikor én játszottam, még minden a klubbal történő azonosulásról szólt.” „Most egyedül a szurkolók jelentik az azonosulást, mivel a játékosok, edzők és tulajdonosok jönnek-mennek. Nem annyira vagyok a külföldi tulajdonosok mellett, Németországban létezik egy olyan politika, hogy a kluboknak 51%-ban német tulajdonban kell lenniük. Spanyolországban maguk a szurkolók, a sociók a tulajdonosok. Szeretem az ilyen rendszereket, és talán Angliában is szeretnék a szurkolók.” A kupákban megvalósított reformokról és a sűrű versenynaptárról Platini elmondta, alapvetően sikeresnek értékeli a módosításokat, a versenynaptár problémáját pedig majd a FIFÁ-nak kell valahogy orvosolnia. „Jó kapcsolatban vagyunk a klubokkal, velük együtt dolgozunk. A naptárról a FIFÁ-n múlik a végső döntés, de azt gondolom, jó döntést fognak hozni.” „Mindig jobb játszani. Könnyebb lenne nem tenni semmit, kevesebb bajom lenne az életemmel, de az én munkám, hogy a legjobbakat tegyem a labdarúgásért. Miért is távoznék? Négy évig nincsenek választások, engem négy évre szavaztak meg, és mindig tisztelem a szerződésemet. Nem tudom, hogy mi fogok tenni a négy év alatt, de mindig meg fogom védeni a FIFÁ-t, és meg fogom védeni a FIFA elnökét. Ő azt mondja, hogy 2015-ben le fog mondani, én pedig segíteni fogok neki befejezni a mandátumát, mert ez a játék javára szolgál.” „Néha egyetértek Blatterrel, néha nem, azonban már régen elkezdtem vele dolgozni, mivel becsületes ember. Nem korrupt, az meglehet, hogy a FIFA környékén megvesztegetik az embereket, Blatter viszont kétszáz százalékosan becsületes.” A folytatásban beszélt a katari vb-pályázat sikeréről, és azokról a várható nehézségekről, amelyek majd az ország időjárási viszonyai miatt fognak adódni: „A szavazás és a nyár két különböző dolog. Én egy olyan régió mellett szavaztam, amely eddig sosem kapta meg a vb-rendezés jogát. Ez volt a filozófiám, és nem azért, mert Sarkozy-vel ebédeltem. Van elég egyéniségem ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó a labdarúgásnak.” „A 2010-es dél-afrikai vb után, ahol délután öt órakor nulla fok volt, és nem volt élete a szurkolóknak, hogy kérhetnénk arra a drukkereket és a játékosokat, hogy menjenek ki ebbe az országba, ahol júliusban ötven-hatvan fok van? Szerintem a december a legjobb időpont a játékra. Nem látok abban problémát, hogy decemberben játsszunk.” „Miért népszerű a rögbi Wales-ben, Skóciában és Írországban? Azért, mert nagy tornákat, nemzetközi meccseket tudnak nyerni. Most a labdarúgásban sosem fognak vb-t nyerni, úgyhogy nekem arra kell törekednem, hogy segítem a labdarúgás fejlesztését ezekben az országokban”

Éric Cantona (Paris, 1966. május 24.), Francia világklasszis labdarúgó, csatár. Cantona az egyik legsikeresebb francia labdarúgó. Az 1980, 1990-es években állandó botrányai ellenére a legnagyobb francia kedvenc volt. Igazán nagy sikereket Angliában ért el, a Manchester United színeiben, ahol öt év alatt négyszer Premier League címet, kétszer Ligakupát és FA-kupát is nyert. A Manchester drukkerek mind a mai napig "King Eric - Eric király" néven emlegetik. Éric Cantona a közhiedelemmel ellentétben nem Marseilleben, hanem Párizsban született 1966. május 24-én. Mindazonáltal a szülei Albert és Eleonora Cantona hamar visszaköltöztek Marseillebe. Általános iskolai tanulmányait Caloilles-ben végezte, már az itteni kölyökcsapatban is játszott, méghozzá kapusként. Ám hamar ráérzett a góllövés örömére, s erről sosem mondott le aztán. A mazarguesi Grande-Bastite középiskolába járt. Itt is remek formában játszott, így nem csoda, hogy Célestin Oliver a Sedan egykori válogatott futballistája felfedezte. Az OGC Nice csapatához akarta vinni, de ő meggondolta magát. Cantona első csapatában az Auxerre-ban két évet töltött a ifik közt, mielőtt 1983. november 5-én debütált a felnőtt csapatban egy Nancy elleni 4-0 arányú győztes kupameccsen. 1984-ben elvégezte sorkatonai szolgálatait, majd 1986-ban ismét aláírt az Auxerre-nál egy professzionális szerződést, ekkorra elég jónak bizonyult már, hogy az első osztályban szerezzen tapasztalatokat. Mindazonáltal korán feltűntek magatartásbeli problémái, mikor 1987-ben megbírságolták, mert megütötte egy csapattársát, Bruno Martinit. A következő évben ismét botrányt kavart egy veszélyes szerelésével Michel Der Zakariannal szemben. Ami három meccses eltiltást eredményezett, ám ezt kettőre csökkentették, emellett az Auxerre megfenyegette Cantonát, hogy lehetetlenné teszik számára a nemzeti csapatban való fellépést. 1988-ban megnyerte a korosztályos válogatottal az U21-es Európa Bajnokságot. A siker után francia rekordösszegért 22 millió, igazolt a Marseillehez, a csapathoz amelyért gyermekként rajongott. Cantona temperamentumossága itt is megmutatkozott, 1989 januárjában egy Torpedó Moszkva elleni barátságos meccsen belerúgta a labdát a tömegbe és eldobta a felsőjét miután lecserélték. A klubja ezért egy hónapig eltiltotta a játéktól. Ahogyan pár hónappal előtte a francia szövetség is egy évig nélkülözte a csapatból, mert televízión keresztül inzultálta a válogatott edzőjét. Cantona kétszer is bajnok lettOlimpique Marseille csapatával: 1988, 1989-ben. Az 1989-es francia bajnok Olimpique Marseille:. Huard -- Thys, Förster, Le Roux, Di Méco -- Germain, Sauzée,Vercruysse, Meyrin -- Cantona, Papin. Edző: Gérard Gili.. Cantona küzdött, hogy a Marseille-ben játszhasson, de hat hónapra a Bordeauxnak, majd a Montpelliernek adták kölcsön egy évre. Ez utóbbi csapatban összeverekedett játékostársával Jean-Claude Lemoulttal és fejbevágta lábbelijével. Az incidenst követően hat játékos követelte Cantona távozását. Azonban olyan társak támogatásával mint Laurent Blanc és Carlos Valderrama, végül megúszta egy tíz meccses eltiltással. A játékos képességei és hogy vele megnyerte a csapat az 1990-es Francia kupát, arra ösztökélte a Marseille-t, hogy vigyék vissza őt. Visszatérvén a Marseillebe rendszeres játéklehetőséget kapott Gerard Gili edzőtől, aztán utódjától Franz Beckenbauertől is. Azonban Bernard Tapie az elnök nem volt elégedett az eredményekkel, így Beckenbauert Raymond Goethalsra cserélte. Cantona továbbra is teljesített és oroszlán része volt a bajnoki elsőség kiharcolásában is, ám a nyáron így is eladták a Nîmesnek. 1991 decemberében egy Nîmesben játszott meccsén hozzávágta a labdát a bíróhoz mivel nem értett egyet a döntésével. Fegyelmi tárgyalásra hívta a Francia Labdarúgó-szövetség és egy napos eltiltásra bűntették. Cantona úgy reagált, hogy egyenként odament minden bizottsági taghoz és "leidiótázta" őket. Tiltását három hónapra növelték. Cantona számára ez jelentette az utolsó cseppet a pohárban és 1991 decemberében bejelentette, hogy visszavonul a labdarúgástól. A francia válogatott akkori edzője Michel Platini, Cantona lelkes rajongója volt és meggyőzte, hogy térjen vissza, mert csodálta a tehetségét. Gérard Houlliernek és a pszichoanalitikusának a tanácsára Angliába ment új karriert kezdeni. „Ő a pszichoanalitikusom, azt tanácsolta nekem, hogy ne írjak alá a Marseillehez, inkább Angliába kellene mennem.. Cantona élete legjobb döntése volt Anglia, a Premier League, ami nagyon feküdt a játékstílusának, itt lett igazán nagy játékossá. Brit karrierjét a Leeds United csapatában kezdte 1992-ben, és olyan jól ment ott neki a játék, 28 mérkőzésen 10 gólt lőtt, hogy még az évben leigazolta a Manchester United csapata. A Manchester United csapatába gyorsan beilleszkedett. Szinte azonnal, már a kezdetek kezdetén vezéregyéniséggé vált a klubban. Cantona már első évében bajnok lett a csapattal, 34 mérkőzésen 18 gólt szerzett. Az 1992-1993-as angol bajnok Manchester United:. Schmeichel -- Parker, Pallister, Irwin, Bruce -- Keane, Ince, Sharpe, Giggs -- Cantona, Hughes. Edző: Alex Ferguson.. Cantona nagyon sikeres volt a csapattal, és mint a legnagyobb vezéregyéniségnek, elsősorban neki volt köszönhető a Manchester United újkori feltámadása. A csapat tagja volt 1992-1997 között, 164 mérkőzésen 68 gólt szerzett. A Manchesterrel 4 angol bajnokságot nyert: 1993, 1994, 1996, 1997. Minden évben ő volt a Manchester United házi gólkirálya!. Azért a Manchesteri pályafutása sem volt botrányoktól mentes. 1995-ben egy kungfumozdulattal megrúgott egy őt pocskondiázó Crystal Palace-szurkolót. "Meg kellett tennem, azokért az emberekért, akik néha úgy érzik, hogy legszívesebben belerúgnának egy-egy idegesítő alakba. Én megtettem értük. Nagy nyomás nehezedik az emberekre a munkájukban, az életükben. Ha látnak valakit, aki megvalósítja elfojtott vágyaikat, az egy fajta szabadságérzetet kölcsönöz nekik" - mondta egy interjúban Cantona. Cantonáról, akit "Eric a király - Eric the King" néven is ismernek, úgy tartják, jelentős szerepet játszott a Manchester United feltámadásában és mindvégig élvezte ikonikus státuszát a klubnál és az angol futballban egyaránt. 2001-ben megválasztották az évszázad játékosának, és a United drukkerek mind a mai napig "King Eric-ként - Eric király-ként" emlegetik. Miután visszavonult a futballtól, a filmkészítés felé fordult. Többek közt az 1998-as Elizabeth-ben is szerephez jutott Cate Blanchett főszereplése mellett. Ő manapság francia strandfutball válogatott aktuális menedzsere. Névjegye Teljes neve: - Éric Daniel Pierre Cantona Születési ideje: - 1966. május 24. Születési helye: - Párizs, Franciaország Állampolgársága: - Francia Magassága: - 188 cm Posztja: - Csatár Mezszáma: - 7 Klubjai 1983-1988: - AJ Auxerre - 81 mérkőzés - 23 gól 1988-1991: - Olympique Marseille - 40 mérkőzés - 13 gól 1989-------: - Girondins de Bordeaux 11 mérkőzés - 6 gól 1990-------: - Montpellier HSC - 33 mérkőzés - 10 gól 1991-------: - Nîmes FC - 16 mérkőzés - 2 gól 1992-------: - Leeds United FC - 28 mérkőzés - 10 gól 1992-1997: - Manchester United FC - 164 mérkőzés - 68 gól Válogatottság 1987–1995: - Franciaország - 45 mérkőzés - 20 gól Dicsőséglistája * Francia bajnok "French Ligue I winners" 2 x: - 1988, 1989 * Francia kupagyőztes "Coupe de France winners" 1 x: - 1990 * Angol bajnok "English Premier League winners" 4 x: - 1993, 1994, 1996, 1997 * Angol kupagyőztes "English FA Cup winners" 2 x: - 1994, 1996 * Angol Charity kupagyőztes "English Charity Shield Cup winners" 3 x: - 1993, 1994, 1996 * Angol bajnokság legjobb játékosa "English Premier League top man" 2 x: - 1993, 1994